Chapter Five (01) | Depresszió

Újra otthon, édes otthon!
***

Izgatottan vártam már a hazavezető utat. Izgatottabb voltam, mint mikor ide jöttünk. A honvágyam kiújult ezalatt az idő alatt, és rengeteg minden változott is. Vagy csak eltúlzom a dolgokat, az is megeshet.

A korán kelés nekem nem volt nehéz, mivel szokásomhoz hű maradván egy órácskával előbb felébredtem, mint mikorra az ébresztőt beállítottam. A szemeim kipattantak, egy nagyot nyújtóztam a takaró alatt, és már napra kész voltam. Legalábbis a szervezetem az volt, a kinézetem még aludt volna tovább. A hajam zsíros és kócos volt, amit már 2 napja meg kellett volna mosni, de az őszintét megvallva, semmi kedvem nem volt még wc-re menni sem, úgyhogy hagytam a dolgot.
A reggeli teendőm megíródott. Elmentem a fürdőbe, megnyitottam a zuhanyt, pár másodperc alatt ledobtam magamról a mackó alvó felszerelésem, és már álltam is be a zuhany alá. Jó érzés volt a meleg víz, és jó érzés volt hajat is mosni. Kétszer szálltam ki és be a kabinból, hogy teljes mértékben megbizonyosodjam a patyolat tisztaságomról. A hajamat beszárítottam és kivasaltam, majd könnyű lakkot raktam rá, hogy ne tegye tönkre annyira nagyon a párás levegő, ha esetlegesen előfordulna az ilyen.
Szépen kihúztam a szemem, szempillaspirált használtam, és egy ajakbalzsamot. Ujjaimmal átfésültem még egyszer a kócokat, amik megmaradtak, és indultam is pucér testtel vissza a szobába, gondoltam még mindenki alszik, ezért felesleges törölközőt tekernem magam köré, addig is száradok.
Dave már a telefonját nyomkodta, mikor megérkeztem, és elég érdekesen nézett rám, nem tudta hova tenni, hogy miért vagyok ruha nélkül, szép sminkben és frissen mosott egyenes hajjal előtte, de nagyon nem is akarta megkérdőjelezni, inkább tovább nézte, hogy mit csinálok. Amikor bugyit és melltartót vettem fel, adott ki egy csalódott hangot, mire mérgesen néztem rá, és felnevetett. Felvettem egy sötétkék farmert és a kedvenc fekete pólómat, majd a vadonatúj fekete conversemet. Kész voltam teljes mértékben, mikor barátom épp leesett az ágyról szinte, annyira fáradt volt. Miattam. 

A szekrényből kikapkodtam még az ottmaradt ruhákat, amiket haza szerettem volna hozni, de rájöttem, hogy sehova nem tudnám már elrakni őket, mivel a bőröndöm fullon volt. És még ott van a hajvasalóm is. Szerencsére Dave nem hozott sok mindent, és nem is akar többet elrakni, úgyhogy az ő táskáját is telepakoltam. 

***

A repülőn ülve elgondolkodtam az Amerikában töltött napjaimon.

Dave konkrétan egy teljes napot arra szánt, hogy engem engeszteljen ki, ami összefoglalva arról szól, hogy rám költütt, én pedig kérdezgettem, hogy biztos nem bánja-e, mire ő már a végén mérgesen mordult rám, persze nem durván, csak már unta, hogy ezt kérdezgettem, de akkor egy bocsánatkérő puszival enyhült az idegessége, úgyhogy mentünk tovább.

Rendkívül jó érzés, hogy ő van nekem, és sokszor érzem úgy, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb nője, mert ő itt van mellettem. Nekem nincs pénzem ilyen szép ruhákra, de amióta ő ilyen apróságokkal lep meg, hogy önszántából felajánlja, hogy menjünk vásárolni, és mindent, amit szeretnék, ő állja, az teljességgel ámulatba ejtő.

A leghatalmasabb ajándéka számomra mindig egy fejhallgató marad. Én is összekapargattam egyre, ami két-három évig tökéletes muzsikát adományozott a füleimnek, de az sajnos már elévült, úgyhogy kaptam tőle egy DJ fejhallgatót, aminek forgatható a füle és a fejhez igazodik. Annak nagyon örültem.

Tudja, hogy hetente egyszer szükségem van az egyedüllétre, viszont olyankor is töltök el vele egy-két órát, hogy ne érezze magát elzártnak tőlem. Ilyenkor mindig szerzem tőle az okosságokat, rengeteg ihlettel áld meg, és a legjobb cikkem is az ő segítségével készült. 

Ilyen pillanat volt a múltkori is...

- Jezz' -szólt a másik szobából Dave. -Csináltam vacsorát.

Egy nagy tálcával jött be az ajtón, azt hittem, orra bukik.

- Basszus, ezt mind te csináltad? Ennek geci jó illata van -néztem rá. -Pardon. Nem kellett volna. 

- Nem nagy meló -mosolygott, majd letette a paplanra a tálcát. -A barátnőmnek bármit -nevetve ült le mellém, én is nevettem az előbbi obszcén kijelentésemen. Nem szoktam trágárkodni, de valamikor kicsúszik, és azon mindenki felnevet.

Ölemből félre raktam a kütyüimet, a laptopot és a fejhallgatót az éjjeliszekrényemre, a füzetemet és a tollamat pedig ledobtam a földre. Mikor elosztogatta az evőeszközöket, neki is láttunk az evésnek.

- Ez rohadt finom -ömlengtem. -Szakács vagy?

- Még csak az kéne -horkant fel jókedvében. -Ez agyban dől el. Nem amúgy -nevetett -, szerettem mindig a konyhában lenni, és megtanultam pár receptet.

***

"Úgy gondolom, minden nőben megvan egy bizonyos, szex után érdeklődő ösztön, és sajnos nem mindenki találja meg azt az embert, aki a legtöbbet tudja neki adni. A fiatalabbak között, 16 éves kor alatti fiúk, akik olyannyira "dzsigolónak" érzik magukat, nem tudnak megadni mindent a "barátnőiknek". Ők csak addig dugnak, amíg el nem lőnek.

Ha olyan férfit találsz, aki magad miatt szeret, és nem pedig csak egy tárgyként tekint rád, akkor hihetetlenül nagy szerencsében részesülhetsz.

Nekem hála az égnek, nincs ilyen problémám.Van egy nagyon kedves, szerető és gondoskodó barátom, aki tényleg, nem csak a szavaival, hanem az egész testével hódol. Elképesztően csodálatos érzés tud lenni, mikor egy katasztrofális nap után végre megtalálod a nyugalmat a karjai között, és még meg is ajándékoz. Persze ez visszafelé ugyanígy működik.

Röviden összefoglalva; minden nő szex őrült, csak meg kell találni a megfelelő személyt."

***

Egy forró kamillateával a kezemben kisétáltam a kertbe. Hűvösebb idő volt mint a tegnapi, de így is rövid ujjú fehér pólóban és hosszú csőfarmerban tengődtem együtt a természettel, s szívtam magamba a friss hazai levegőt. Furcsa módon, de a tinédzserek problémái jutottak eszembe. Belegondolva... én is nem rég ebbe a kategóriába sorolható voltam.

"- Mindig van olyan ember, akit mi szeretünk -anyukám hangja visszhangzott a fejemben. -Kilenc, vagy mér tizedik osztályos voltam, mikor beszélgetni kezdtem egy fiúval, aki nagyon kedves volt velem. Rendes volt, aranyos, néhány dologban hasonlók, például mind a ketten rajongtunk a régebbi zenékért, szerettünk írni, szerettük az akkori számítógépeket. Nekem megtetszett egy idő után, vagy legalábbis egy kis láng így fellobbant bennem, de mindig úgy gondoltam rá, hogy ő sosem szeretne engem "viszont", hogy soha nem tudna szeretni. A kinézetem miatt. Rettentően haragudtam magamra amiatt, amilyen külsőm volt. Semmit nem tettem ellene -mosolyogva nézett rám, gyengéden megsimította a karomat és az arcomat, majd tovább mesélt. -Sajnos még jobban megkedveltem. Mindig mosolyogtam, mikor írt nekem, mindig nevettem a viccein, jó kedvem volt mikor megláttam, de nem volt egy adonisz, és nem is a külseje vonzott -ekkor elkomorodott a tekintete, a szomorúság és a csalódás egyvelege cikázott át a tekintetén, mikor rám nézett -, de ő elment. Mivel végzős volt, és cserediák. Azóta nem láttam őt sehol. Mindig vártam a kérdésére, de sosem tette fel. A kérdésére, amire bármikor igent mondtam volna. De nem történt meg."

Édesanyám története mindig elgondolkodtatott. Alapvetően érdekes a szerelem, viszont a kamaszkorban lévő események annál inkább gondolatmegfogó. 

Fogalmad sem lehet, hogy ki mit gondolhat rólad. Az is lehetséges, hogy életed szerelme, kinek bevallod érzéseid, ugyanúgy oda van érted, és a lehetőséget mégsem ragadja meg. 

Néha az optimizmus kellemes érzetet ad, de a pesszimizmus mindig reális utakra terel. 

***

- Mind gondolkodsz, Kicsim?

Kedvesen magához húzott hátulról. Egy pillanatig úgy maradtam, és nem szólaltam meg, élveztem a pillanatot, és a melegséget.
- Anyukám régebben mindig mesélt egy történetet az ő szerelmi életéről még kamasz korából... mindig elmondta, mikor rossz kedvem volt, persze nem valami 'happy end' sztori, de valahogy úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, és többen is érezhetnek úgy, mint akkor én.
- Miért, mit éreztél? -kérdezett rá csöndesen. Éreztem ahogy állával odébb helyezte a hajamat, orrával pedig megbökte az arcomat. Megmosolyogtatott ez a cselekedete.
- Senki sem szeretett akkoriban. Egy barátom sem volt, és nagyon csúnya lány is voltam. Több fiú után is érdeklődtem, viszont semelyik nem viszonozta, és ez fájt. Amikor még általános iskolába jártam, nem törődtem annyira ezzel az érzéssel, de gimnáziumban már annál inkább. Ott jobban megértettem a dolgokat, és ott már lettek barátaim, akikkel minden szünetbe sírásig röhögtem. Jó érzés volt -felnevettem, majd belekortyoltam a teámba. -Gondolom te nem nagyon ismerted ezt az érzést -néztem oldalasan. Ekkor elengedett öleléséből, ami váratlanul ért, és felé fordultam mosolyogva. -Hiszen te egy csodálatos ember vagy.
- Nekem is voltak rossz éveim, én sem voltam tökéletes sosem. Most sem vagyok az.
- Miért mondod ezt?
- Mert realista vagyok. Tudom, nem szereted, ha a régi barátnőimről mesélek, vagy esetleg, ha róluk hallanál. Ezt megértem, ezért nem is beszélek róluk sosem, és ezért nem szerettem volna azt, hogy megtudd, ki volt nálunk múltkor... -elhúzta a száját, majd szégyenlősen a földre nézett, ujjait ropogtatta.
Közelebb léptem hozzá, kezeit megfogtam, majd lábujjhegyre állva megcsókoltam. Pillanatokig maradtunk úgy, majd utána erősen megöleltem. Meglepődhetett, mivel nem rögtön mozdult, kis késéssel, de ő is vissza ölelt, fejét pedig az enyémre hajtotta.
- Annyira örülök annak, hogy ilyenekkel lepsz meg engem.

Chapter Four (5) | Kedvesem

Egyszerűen képtelen voltam bármire is. Beültem egy kis bisztróba a sok idegen férfi közé, de szerencsére volt egy velem azonos nemű szépséges hölgyemény is, akivel viszonylag eltudtam cseverészni, és egyáltalán nem volt lekezelő velem, ahogy én azt vártam. Kértem egy pohár vizet és szerencsére kaptam is egy kis Titanic koktélt (egy pohár vízben pár darab jégkocka), amit nagyon megköszöntem a lánynak. A mögöttem ülő férfiak pedig összesúgtak, a pultos lány arcáról letudtam olvasni, hogy mit gondol ezekről, gondolom, már vele is csomószor megtörtént az ilyen, hogy gusztustalan módon szóltak hozzá, hogy miképp óhajtják őt ágyba vinni. Kitartó, az egyszer biztos, amit csodáltam is benne, mert még mindig itt dolgozik.

- Tíz perc múlva átadom a helyet a kollégámnak, ha úgy gondolod elmehetünk valahova -ajánlotta fel kedvesen.

Felnéztem, és megmosolyogtam a gesztusát, viszont inkább elutasítottam, mert rettentő bűntudatot éreztem magamban. Állandóan bajt okozok azoknak az embereknek, akiket szeretek, ezért mindenképpen muszáj visszamennem.

- Ahogy gondolod, de azért leírom neked ide az elérhetőségeimet. Aranyosnak tűnsz, majd beszélgethetünk -mosolygott rám.

- Köszönöm a kedvességed, de ne haragudj majd rám, ha nem jelentkezem. Eléggé szét vagyok szaggatva, akár a nokedli, lehet, hogy elhagyom, vagy az is lehet, hogy soha nem találnak rám és én végig az utcán fogok maradni.

- Ne mondj már hülyeséget! -szólt rám. -Szép lány vagy, szerintem okos is, valamiért írónőnek képzellek, talán a hajad miatt -mutatott a szimpla egyenes hajamra, amiben még egy kis dizájn sincs -, rád férne egy fodrász. Akár lehetnél szőke is.

Dave, és az a szőke lány. Meg az a másik szőke lány, akiről múltkor mesélt nekem Steve. Talán jobban tetszenék neki, ha nem vöröses lenne a hajam, hanem szőke? Amúgy is. A legtöbb lány, aki neki tetszett, mind szőke volt, és én vagyok az egyedüli kivétel. Miért kéne nekem befestenem szőkére a hajam, amikor már tök mindegy az, hogy mit gondol rólam, ha hazudja azt, hogy szeret engem. 

- Vagy inkább maradjon kis vörös, az úgy is dögösebb -mikor a lány pár pillanat hezitálás után ezt kijelentette, abba hagytam az agyalást a hajam színéről, és Daveet is odébb raktam az agyamban. -Eredeti?

- Hm? -figyeltem fel bárgyún.

- A hajad. Alapból ilyen szép rókavörös a hajad?

- Ja -nevettem fel -, igen, kislány korom óta. Néha kiszőkült egy picit, de mostanra már megmaradt ez a vörös, és nekem is tetszik -mosolyogtam.

- Jól is áll -simította meg a kezem nyugtázás ként.

Megittam az utolsó korty vizemet, a pohárból, és elköszöntem a lánytól, a cetlijét pedig zsebre raktam és távoztam a helyről.

Sokat gondolkoztam azon, hogy mégis merre induljak, talán partot kéne követnem, hátha megtalálok valami ismerős helyet és onnan már könnyű a hazajutás, viszont ott van az az ijesztő hely, ahová nem szívesen mennék vissza. Eszembe jutott, hogy kérhetnék egy telefont a lánytól. Vissza is mentem, akkor már teljes öltözetben állt előttem, és figyelt, hogy mit csinálok. Megleptem, szerintem.

- Nem kérhetném el a telefonodat egy percre? Fogalmam sincs, hogy merre vagyok, vagy merre menjek, még a címet sem tudom. Hazatelefonálnék, és itt megvárnám őket.

- Persze, semmi gond -mosolygott rám a lány, majd elővette a telefonját, a kezembe adta, én pedig már tárcsáztam is a számot.

Az a pár csöngés, amíg fel nem vette a másik fél a telefont, rengeteg időnek tűnt, mert nagyon megijedtem. Nem tudtam, hogy hol vagyok, vagy mit csinálok, hirtelen még azt sem tudtam volna megmondani, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Rettentően hosszú időnek gondoltam az egészet. Sokkoltan néztem a lányra ő is figyelt engem, tágra nyílt szemekkel, hogy mégis mikor ájulok le a földre.

- Mike, mielőtt megszólalsz, Jeremiah vagyok, és rohadtul nagy gáz van. 

- Hé, kislány -nevetett bele kellemetlenül a telefonba -, nem a legjobb időzítés, de mondd, mi baj van?
Mély levegővétel után fogtam magam, és elpanaszoltam a dolgokat, ide-oda pillantva, hol a kocsma bejárati ajtajának kilincsét figyeltem, ami szépen kidolgozott rézből volt, mint a régi időkben, hol pedig az imént megismert kocsmás lányra, aki érdeklődőn követte végig a mondandómat.
Újból mély levegőt vettem, mikor már nem volt bennem annyi szusz, hogy elmondjak mindent egyszerre, úgyhogy befejeztem, és kikértem a véleményét. Nem mondott túl sokat, közel van az ötvenhez, ő sok mindent megélt már, a feleségével és a gyerekeivel is voltak már egyéb gondok, de azt sosem gondolta volna, hogy egy másik személy is tanácsot kér tőle. Ekkor felnevettem, kicsit keserűen, nehogy letegye a telefont, és egyedül itt hagyjon. Képletesen értve. 

- Én nem tudok ilyen dolgokban segíteni, fogalmam sincs, hogyan gondolkodik egy nő, de átadom a feleségemnek a telefont, hátha ő tud segíteni.
- Rendben -motyogtam, és már felkészültem arra, hogy újból elhadarjam a dolgokat.
- Szia, Jeremiah. Mielőtt belekezdenél, szeretnék szólni, hogy nem kell elismételned, nagyjából tudom, hogy mi a helyzet, a férjem kihangosította a mobilját, hogy tudjak segíteni -mondta kedvesen. -Én a helyedben csendben maradnék, és visszamennék nyugodtan, mintha mi sem történt volna, és nem csinálnék semmit. Végül is a csaj kapta le a pasid, nem fordítva. Az meg már más tészta, hogy nem vonakodott tőle, pasiból van, és bármennyire is érett, még mindig farka van.
- Jó, értem -nevettem fel jókedvemben -, köszönöm -nevettem tovább. -Akkor így lesz, köszönöm a tanácsát -mosolyogtam.
- Ugyan, semmiség -hallottam ahogy elveszi a telefont a fülétől -olyanok mint mi -hallottam elnyomva. -Ha bármi másban segíthetek neked, akkor átküldetem Mikekal a számom. Tegyél mindent jól, kislány, szia.
- Rendben, köszönök mindent, üdvözlöm Mikeot, szia.
Kinyomtam a telefont. Nekidőltem a falnak, és mély levegőket vettem, gondolkodtam azon a terven, amit Mike felesége mondott, közben az előttem álló lány figyelt engem.
- Na?
- Sokba fogok kerülni neked -nevettem fel kínomban. -A főnököm felesége azt tanácsolta, menjek vissza úgy, mintha mi sem történt volna. Tudod merre van ez a cím? -beleírtam a telefonjába a címet.
- Pontosan nem vágom, de a környéket biztos megtalálom. Miért?
- Nekem fogalmam sincs, hogy hol vagyok -néztem bizonytalanul körbe -, eltudnál kísérni oda? Gyalog vagy? Nem lenne kerülő?
- Áh, inkább hívok neked egy taxit, az biztosabbra megy.
- Ó, köszönöm -néztem körbe. -Taxi... erre hogy nem gondoltam.
***
Ki is ért, és be is szálltam az autóba, a lány egy darabig várt, majd a barátja felhívta, hogy meglepetést szeretne neki, és már várja haza. Ez számomra annyira aranyos volt, hogy így megkérdezte a srác a barátnőjétől, hogy rendesen megkönnyeztem, mikor elbúcsúztunk és gratuláltam neki.
Miközben az autóban ültem azon töprengtem, hogy kicsapjam-e a hisztit, és legyek önfejű, vagy várjak a csodára, hogy lássam, mi történik. Kénytelen leszek az utóbbit választani. Fáj a dolog, amit láttam, de közben még mindig egy kapoccsal vagyok Davehez csatolva.
Kiszálltam a taxiból, szerencsémre nem kellett marasztalnom a csávót, ki lett már fizetve, ennyivel is tartozom a csajnak. Kezdem bűntudatban érezni magam.
Izgultam bemenni az ajtón, nagyon izgultam, de végül bementem. Nem hallottam senkit, mocorgás alig volt, Piszkos lábammal végigslisszantam a folyosón és benéztem a szobába. Az is üres volt. Vissza mentem a bejárati ajtóhoz és kinéztem rajta. Az autó ott állt. Susan autója legalábbis. Benéztem a konyhába, ott sem volt senki. Visszamentem a szobába, a telefonomért nyúltam. 5 hangüzenet. Sorban lejátszottam őket.
"Jeremiah? Hova a francba tűntél? Jeremy... kérlek, hívj fel."
"Jezzy, hol vagy? Jezz, kérlek, válaszolj már. Hívj vissza. Kérlek."
"Kezdek aggódni érted, Kicsim. Nem talállak sehol, nem hallott rólad senki. Hívj."
"Jeremy, bébi, kérlek ne haragudj rám, nagyon szeretlek, kérlek, hívj fel. Jeremiah..."
"Jezz. Jezz, Jezz... ha nem hívsz fel, megyek és belehajtok a kikötőről a tengerbe. Kérlek, Drágám, kérlek. Hívj fel."
Érdekesnek vallott hangüzenetek ezek, és egyre jobban kezdett a szemembe gyűlni a könny. Miután kissé lenyugodtam, felhívtam.
- Dave? Szia. Nagyon sajnálom.
- Hm? Jeremiah? -szólalt bele hitetlenkedve egy hang.
- Igen, én vagyok az -bizonytalankodtam.
Ekkor a kijelentésemre egy hangos zokogás jött, ami nagyon meglepett. Sírva folytatta a hang a beszélgetést.
- Már azt hittem, hogy eltűntél. Miért mentél el? Mi volt a baj? Mi történt?
- Hol vagy?
- Te hol vagy?
- A szüleid házában.
- Rendben, mindjárt ott leszek -lerakta a telefont.
Gondoltam, kiülök addig az ajtó előtti lépcsőre, és úgy ahogy, hobó külsővel vártam Rá, addig végiggondoltam a nap eseményeit. Szörnyen éreztem magam, ilyen butaság miatt elrohanni. Nem tudom mi a francot képzeltem, de mégis megtettem amit tettem. Ugyanakkor jó érzés is volt egyben valamiért, hogy elkallódtam a városban, és találkoztam más emberekkel, tudtam beszélgetni másokkal is.
- Jezz! -Dave hangját hallottam meg hirtelen, és hátborzongató volt, miközben rohant felém. A nevemet ismételgette és látszott rajta, hogy eléggé elfáradt. Egyből a szemembe szökött a könny. -Jeremy, Kicsim, miért sírsz?
Kezével hátamat simogatta, a szabaddal pedig az állam alá nyúlt és megemelte a tekintetem, hogy egyenesen a szemébe tudjak nézni.
- Miért rohantál el, Szerelmem? -nyomott egy apró csókot az ajkaimra. -Miért?
Ettől csak még inkább kitört belőlem a sírás, és csak sírtam és sírtam. Egy pillanatra lenyugodtam, de mire újra felbőgtem úgy magamhoz szorítottam, hogy el sem tudtam volna engedni arra az időre. Nagyon szomorú voltam, és hihetetlenül megkönnyebbültem azért, mert nem haragudott meg rám amiatt, mert elrohantam.
***
- Ki volt az a szőke hajú lány? -tettem fel a kérdést a forró kádban feküdve, miközben ő behozott két pohár jeges teát. Egy pillanatra hezitált, miközben az italomat adta át a kezembe, megremegett. Megfigyeltem a folyamatát, és bizonytalanul foglalt helyet a kád szélesebbik részén. Bal kezében fogta a saját frissítőjét, jobb kezét pedig a vízbe eresztette és a kezemért nyúlt. Kihúzta, és simogatni kezdte a kézfejemet. Nyugtató érzést váltott ki belőlem. Mosolyt csalt az arcomra.
- Egy volt barátnőm -kicsit sem volt nagy örömében, ezért elkomorodott a tekintetem. Ugyan kezemet kiszerettem volna húzni a szorításából, de nem tettem. Tudtam, hogy ezzel még inkább elkeserítem. -Aggódtam azért, hogy ha meglátod, akkor megbántódsz... látva a teljes ellentéted önmagad előtt fura -nevetett fel kínjában. Ekkor ugrott be nekem Loomis. Mikor Dave és Loomis először találkoztak. Mind a ketten miattam jöttek, végül mindketten leléptek és otthagytak. Titokban viszont Dave után mentem. -Megcsókolt.
Nagyon ledöbbentem, hogy ezt elmondta ennyire közvetetten.
- El kellett őt küldenem. Életem csalódása volt. Régen szerettem Őt, de mindig csak a rossz jött... csak a rossz. Ha te nem lennél itt nekem, már rég börtönben lennék -nézett könnyes szemmel rám. Elérzékenyültem én is az arca láttán.
- Nagyon örülök annak, hogy ezt elmondtad nekem -mosolyogtam rá. A kád másik oldalára mentem, kiemelkedtem belőle, és nem érdekelt, hogy összevizezem a ruháját, de muszáj volt megölelnem. Hátulról átkaroltam és a hasát simogattam apró körökben. A fülébe dúdoltam a kedvenc dallamát, amit régen állandóan dúdolgattam. Ez az a hang, ami őt megtudja nyugtatni. Szemem sarkából láttam, hogy szemét lehunyja és éreztem a mélyebb lélegzetvételeit.
Természetes, hogy így szeretem ezt az embert, hiszen a világot váltja meg és valósítja meg számomra. 

Chapter Four (4) | Példakép

Csodálkozva néztem a testét. Annyira kidolgozott volt, de mégsem volt az a túlságosan kigyúrt alkat. A bőr alatt kitűnt néhol egy-egy mozdulatnál az izomzata, az erek a kezén szintén kidülemkedtek.

- Hogy a francba van neked ilyen tökéletes alakod? -néztem rá elragadtatva, és igazából nem akartam feltenni neki ezt a kérdést, de mégis megtettem.

Lepődötten hátranézett rám, kérdőn figyelt, hogy mi a panaszom.

- Mióta nézel ki te ennyire istenien?

Felnevetett, majd abbahagyta a pakolászást a szobában, és elém állt. Az ágy végében ültem, hátratett kézzel támasztottam magam. és úgy néztem a jó seggét, ahogy lehajolgat.

- Ez egy nagyon hosszú történet -mosolygott rám. Egyből rávágtam, hogy semmi gond, imádom, amikor mesél, úgyhogy kínosan félrenézett, vett egy nagy levegőt, és leült elém törökülésben a földre. -Nekem volt egy osztályom még anno általánosban. Képzeld el úgy, hogy a focisták és a dagadt. Szerinted melyik voltam én? -pár pillanatig várt, hogy kitaláljam, de nem szóltam semmit, inkább azt vártam, hogy folytassa, így megvontam a vállam. -Én voltam a dagadt. Egy egész évet, vagy fél évet töltöttem velük, de úgy kikészítettek, mert nem volt nekik az jó, hogy én csak úgy létezem. Állandóan belém kötöttek, és terrorizáltak. Más sztori. Volt egy nagyon jó barátom. Tényleg a legjobb barátomnak mondhattam, teljesen megegyezett az ízlésünk és a stílusunk is. Elment edzésekre. Na már most; az edző az olyan, mint egy második fater. Neki az edző volt a második faterja, minden nap vele volt szinte, velem már nem is foglalkozott, csak azon volt, hogy minél jobban le tudjon fogyni. Amint lefogyott, elkezdett velem bunkózni, onnantól kezdve nyugodtan mondta rám azt, hogy dagadt. Én ott döntöttem el, hogy a sport az nem nekem való. Gyerekként tapasztaltam meg ezeket a dolgokat, nem volt emiatt egy évig jó életem, mivel az a szarházi bunkó paraszt edző tönkretette a legjobb barátomat. Most is itt lenne, és ha akkor nem ment volna el edzeni, akkor most is ő lenne a legjobb barátom, és ugyanezt megtehette volna mint én, hogy később neki áll és önerőből feltornázza magát egy egészséges testbe. Nem szoktam embereket elítélni, de ha azt az edzőt meglátom, én felgyújtom az biztos.

A történetét olvasva eléggé eltöprengtem azon, hogy miért is volt ennyire ellenséges akkor vele mindenki, hisz ő egy csodálatos ember, ha kövér, ha nem, én ugyanúgy szeretném. Persze, a külső a minden, de az a legkülönlegesebb, mikor az ember stílusába szeretsz bele, nem pedig a küllemébe. Én azt hiszem, kifogtam a Jackpotot. Tőlem ő lehetne lány is, ha a személyiségébe beleszeretek, onnantól már nem tud érdekelni, hogy éppen mi van a lábai között.

Csendben ültünk egymással szemben, ő a földön, én az ágyon. Térde állt, így nagyjából egy magasságban voltunk. A gyönyörű barna szemei, a tökéletes mosolya, a sötétbarna haja, és a random eleresztett hülye poénja miatt kitört belőlem pár könnycsepp. Egyáltalán nem szomorúság volt az oka, hanem a boldogság.

Megöleltem, Szorosan magamba zártam, és felzokogtam, hogy ő az enyém lehet. Soha nem akarom őt elengedni, mindig is azt akarom, hogy ő az enyém maradhasson. Annyira elérhetetlennek tűnnek ezek a dolgok, de amint ott áll előtted hús-vér emberként, te leszel a legboldogabb ember a világon.

- Mi az, miért sírsz? 

- Nagyon szeretlek, és nagyon örülök annak, hogy te az enyém vagy.

Egy pillanatig nem éreztem, ahogy levegőt vesz. Pillanatok elteltével egyik kezével a fenekem alá, a másikkal pedig a hátamhoz nyúlt, majd úgy állt fel. Derekánál átkulcsoltam a lábaimat. Úgy bújtam hozzá és úgy öleltem, ahogy csak tudtam -persze nem voltam egy velociraptor. Annyira fellelkesült voltam, annyira éltem, annyira akartam minden egyes történetét meghallgatni újra és újra, csak azért, hogy éreztessem vele, én nagyon szerelmes vagyok belé, és minden egyes nap elakarom neki ezt mondani, hogy ő a megmentőm, ő az, aki mindig megnevettet, bármilyen szir-szar viccet mond, akkor is ő lesz az én példaképem, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek.
- Tudod miért szeretlek én téged nagyon?
- Néha azt hiszem, hogy csak álmodok.
Dave felnevetett, még szorosabban megölelt. Leeresztett az ágyra, derekamon hagyta a kezét, én a nyakánál összekulcsolt kézzel húztam magammal. Lassan lefektetett a plédre, bal kezével megtámasztotta magát. Az erek virítottak a kezén.
Ő csak felettem támaszkodott, én meg néztem a szép szemeit, és a szép mosolyát.
- Te vagy a legcsodálatosabb nő a világon. Rengeteg mindent köszönhetek neked. Az a rengeteg szeretet, amit tőled kaptam...
- Nem lennék ilyen, ha te nem lennél a barátom -vágtam közbe bunkó módon. -Bocsánat....
- Ne kérj bocsánatot. Jezzy -szólított mély hangon. Jobb kezével végigsimított az arcomon, majd a hajamon, a vállamon és a karomon. Csak néztem az arcát, ahogy szemével követi a keze mozdulatait.
Én elmosolyodtam. Éltem ezt a pillanatot, éltem az eddigi eltelt perceket. Zsongtam legbelül, mindent akartam egyszerre, új dolgokat, új kinézetet, új stílust, de egyszerre mégis itt akartam maradni örökre. Csak kinyílt az az ajtó.
- Dave...
Hátrapillantott aggódó édesanyjára, majd visszanézett rám, egy gyors puszit nyomott az arcomra, és azzal a lendülettel ki is sietett a szobából. Hamar felültem az ágyon, David édesanyjára néztem, és a választ vártam.
- Ki az? Miért kellett elrohannia?
- Csak egy régi barát -húzta el a száját, majd az ajtó felé fordult. A keze a kilincsen volt és egy ideig hezitált azon, hogy kimenjen, de az is lehet, hogy az idegességgel küszködött, már nem tudom -, egy nagyon régi barát.
Susan kinyitotta az ajtót, mély lélegzetvétel után kilépett rajta, és be is csukta maga mögött. Hallottam, ahogy az ajtónak dől, és, hogy nem megy el. Ott maradt az ajtóm előtt.
- Ki sem mehetek innen? -kiáltottam ki barátságosabb hangnemben az ajtót eltorlaszoló nőnek. Lassan odalépdeltem, és próbáltam lenyomni a kilincset, de nem sikerült. Megráztam az ajtót, hátha csak be van ragadva, vagy valami. Újra megpróbáltam kinyitni. Nem sikerült. Ekkor jobban elkezdtem aggódni, hogy mégis mi folyik odakint. Háromszor megütöttem az ajtót. -Susan! Tudom, hogy itt vagy! Engedj ki, légyszíves! Nem bírom a bezártságot... -néztem magam mögé, körbe tekintettem a szobát, ami most szürkének és rossznak hatott. -Kérlek.
- Még csak öt percet bírj ki odabent, kincsem.
- Nem vagyok senkinek sem a kincse! Ki akarok innen menni. Tudni akarom, hogy mi folyik odakint. - újra megpróbálkoztam kis idő elteltével az ajtó kinyitásával, de az ismételten nem nyílott ki. Dühödten fordultam vissza, az ablakhoz trappoltam és kinyitottam. Nagyjából egy méter, vagy másfél volt az ablaktól a talajig. Kimásztam, erősen lehuppantam a nap által kiszárított fűre, majd felálltam. Megkerültem a tömböt, a bejárat felé siettem, mikor azon kilépett egy szőke lány, kisírt szemekkel, mögötte pedig még egy lány, de neki már barna haja volt, és az előtte szomorkodót noszogatta, hogy ennyi volt, hagyja, és ne is gondoljon erre többet. Dave aggodalmasan nézett a háta mögé, és annak a szobának az irányába, ahová elvileg be vagyok zárva, hogy biztosan ott vagyok-e még. Hát, nem voltam, de erről nem kell tudnia.
Megvártam amíg a járdához érnek. Davere pillantott a szőke hajú lány, és megölelte. Egy percig sem habozott, hogy visszaölelje. Dave mellett állt a barna, ideges pozícióban helyezkedett el, és nagyon dühösnek tűnt. Méregette a fiút, a házat, a környéket, ahol lakik, a járda omladozó szegélyét tette tönkre, majd a másik oldalra ment, lazább testtartásban. A szőke még mindig Őt ölelte, mikor a másik csaj hátraszólt neki, hogy ideje menni. Még egy utolsót megszorította, Dave is viszonozta, majd a lány megcsókolta. Egyáltalán nem ellenkezett, ami felbosszantott. Azt még elnéztem volna vidáman, hogy mindenkinek az én szépfiúm kell, de az, hogy meg sem tagadja magától ezt a lányt... felment a pumpa, de azért ott maradtam, és végignéztem, addig amíg el nem váltak, és más-más irányba ne mentek volna. Szőke ment a túloldalra, Dave pedig vissza a házba. Utóbbi komótosan.
Megfordultam, és elkezdtem rohanni. Rohantam valamerre. Bármerre, amerre tudtam. Néztem az utca tábláit, néztem, hogy mi történik a környéken, az asszonyokat, az öreg embereket, ahogy csoszognak, a kisgyerekeket rolleren, de semmi nem tudott megállítani. Csak rohantam, rohantam és rohantam. Lefordultam az egyik utcán, talán a St. Ivan útra, már az sem érdekelt, hogy élve maradok-e egyáltalán, annyira üresnek éreztem magam legbelül.
Fogalmam sincs, hogy mi késztetett erre egyáltalán, hogy csak így elmenjek, azt sem tudtam, hogy miért nem éreztem semmi megbántódottságot, miért csak dühöt éreztem.
***
Zihálva tértem az ismerős partra, ahol múltkor voltam, és legbelül még jobban éreztem az azt ürességet, amit az előbb csak foszlányokban észleltem. Lesétáltam a homokba, a cipőmet is levettem, és a kezemben fogtam. Sétáltam a félhomályban, könnyes szemekkel, egyenesen a víz felé. A vizes homokra léptem, és vártam a legközelebbi hullámot, ahogy kisodorja a partra a hullámokat. El is ért hozzám, alig ért bokáig a víz, de semmi fájó hidegséget nem éreztem, csak a fejem zúgását, hogy mennyire gyorsan történnek a dolgok.
Miért fáj ez ennyire kibaszottul?  

Chapter Four (3) | Különleges

"Nagyon hiányzol" -Micheal.

Napok óta nem néztem meg, hogy ki írta ezt a szöveget, viszont mikor megláttam, hogy a főnököm küldte el mindezt, meglepődtem.

"Miért hiányzom? Sok a munka?" enter billentyű lenyomása után félre tettem a laptopomat 

Nem jött rá válasz, gondoltam is rá, hogy nem fog, mivel be sincs jelentkezve, de azért még egy kis regényt írtam neki, hogy miért vagyok eltűnve.

***

"Ha sírni látnád, mit tennél?"

Mikor egy kérdés felnyitja előtted azt a zárt kaput, amit eddig életedben sosem láttál, mindig titok volt, és most tárva nyitva áll előtted. Hihetetlen dolog, hogy szavak képesek elérni nálad, hogy görcsbe ránduljon a gyomrod. Mindenki máshogy felel rá. Te hogyan teszed?

Van aki azt mondja "ha sírva látnám, sírnék vele együtt", másnak pedig "szorosan magamhoz ölelném" lenne a válasza, de engem soha senki nem kérdez meg erről.

"Ha én látnám sírni, ezt tenném: összeugrana a gyomrom, nem érteném, hogy az én egyetlen, drága szerelmem miért sírna. Lassan odamennék hozzá, megérinteném a kezét, megsimogatnám, a hátát dörzsölgetném, majd közelebb bújnék hozzá, hogy érezze; nincs egyedül. Nem hagynám semmiféleképpen sem magára, szörnyű lenne, ha sírva látnám. Eddig sosem láttam őt megtörni. Túl erős (volt) ahhoz, hogy mások előtt sírjon. Ha meglátnám, megölelném, olyan szorosan, amennyire szorosan csak tudom. Persze nem szorítanám ki belőle a lelket. Azt akarnám, hogy tudja, én szeretem őt, és soha, de soha ne higgye azt, hogy utálom. Mert nem így van. Lehet, hogy néha haragszom rá, lehet, hogy ez a harag sokáig kinyúl, de attól még szeretem. A szeme, a hangja, az arca, a hihetetlen aranyossága. Elbűvöl a cukiságával, és magával húz.

Meghalok, bármely pillanatban, mikor hozzám szól. Ilyenkor összeakad a nyelvem, próbálok értelmes választ adni, de mindig belefulladok. Az elején hülye voltam, de mostanra már tudom, hogy mind ez nagyon nehéz. Az élet, az, ahogy mások viselkednek, az ítéletek másokkal szemben; leszbikus, hülye buzi, ribanc, kövér, vékony, csúnya... semelyikben nem hiszek. Legalábbis nem akarok hinni. Ezek mind rosszak, akkor is, ha azt vallod, te vagy a maga a Szent. Nem. Senki sem szent. Legbelül mindenki egy gonosz, de csak az okosak tudják, hogyan kell a gonoszsággal bánni. Fontold meg, mert ha buta vagy, sosem fogod tudni használni ezt a tehetséget."

***
A kertbe kiültem egy bögre forró teával a kezemben. Szeretem így indítani a napot, olyan kellemes érzéssel tölt el. A reggeli rutinom mellé tartozik az is, hogy gofrit is eszek, már egy csomó fajtát megkóstoltam, és eddig a málna-áfonya a kedvencem. Susan boldogan készíti nekem a reggelit, mindig olyan életvidám, energikus, és kedves. Pár beszélgetésünkön mindig meglepődök. Például a ma reggelin.
- Jó reggelt -köszöntött vidáman -, mindjárt kész lesz a reggelid. Mivel szeretnéd leöblíteni?
- 'Reggelt -ásítottam. - Egy jó forró tea most jól esne -beletúrtam a hajamba. A tükör elé sétáltam és fáradt tekintettel néztem a hülye fejemet. -Te szent szar -motyogtam. -Hogy nézek én ki.
- Mi a baj?
- Olyan mintha szét lenne folyva az arcom -nyomkodtam a puha bőrt.
- Nagyon szép vagy, így is -jött a hang oldalról. Dave mosolyogva, egy szál fecskében feszített és ette a pirítósát.
- Nem tudom mit látsz te bennem ilyenkor -nevettem.
- Téged.
Elmosolyodtam. Sue felnézett a sütögetésből, nyilvánvalóan látszott rajta, hogy örül a kapcsolatunknak.
- David, drágám, elmosogatnál magad után?
- Ajj már, Muter. Reggel van. Lezuhanyzom, átöltözöm, fogat mosok, szívok egy kis friss levegőt, és aztán elmosogatok.
- Jól van.
Ajtócsukódás után Sue rám nézett, unalmas tekintettel, kicsit bosszúsan. Azt hiszem, hangulatember. Nembaj. Addig jó, amíg nem rám haragszik.
- Majd én elmosogatom -ajánlottam fel.
- Nagyon kedves vagy. Nagyon örülök annak, hogy egy akkora seggfejből, mint Dave ilyen férfit tudtál kovácsolni.
- Seggfej?
- Alpári, bunkó, taj paraszt... -felnevettem a kijelentéseken. -Mindegy. Régebben nagyon lusta volt, alig beszélgettünk, állandóan kifogásokat keresett, hogy miért nem jön el hozzánk nyaralni. Itt van Steve is. Ő is megmondhatja, hogy milyen dolgokat csinált.
- Steve... múltkor mesélt valamit.
- Larissa? -bólintottam. -Kedves lány volt ő is. Akkoriban ő volt neki mindene. Nagyon ki volt akadva amiatt, ami vele történt. Az tette egy önző emberré, utálatossá és kegyetlenné -szomorúan néztem a tányérokra. Lassabban törölgettem el. Már nem is voltam éhes. Arra gondolni, hogy előttem valakit sokkal jobban szeretett, nem jó érzés. -De az már a múlté. Veled újra jól van. Nem panaszkodik, nem kell pszichológushoz járnia. Boldog melletted. Ezért örülök, hogy elhozott téged hozzánk, és bemutatott nekünk.
Az életkedv mutatóm a nullán volt. Nem tudtam a dicséretet felfogni. Azon kattogott az agyam, hogy Larissa volt neki a legelső lány. Ha ő nem halt volna meg, akkor most is vele lenne. Sosem ismerhettem volna meg Davidet, sosem lehettem volna ennyire boldog. Bánt a dolog, hogy Susan ilyeneket mond nekem, viszont... tudom, gonoszság ilyent mondani, de szerencsére a lány halott. Isten nyugosztalja szegényt.
***
- Jezz'.
- Hm?
- Mi a baj?
- Miért?
- Sírsz.
- Én nem sírok.
- Dehogynem.
Mihelyst észbe kaptam, és éreztem a legördülő könnycseppet, felsírtam. Elkezdtem zokogni. Fogalmam sincs, mi ütött belém. Dave mellém ült, nem tudta, mit csináljon. Nem is csinált igazából semmit. Megérintett, és csak csendben figyelt. Nem mozdult volna, nem ölelt volna meg. Itt jön a kérdés. "Ha sírni látnád, mit tennél?" Nos, elmondom, ő mit tett valójában.
Ült mellettem, figyelte azt ahogy én ott pityergek. Nem mozdult semmit. Nyugodtan ült, és figyelt. Ennyi.
Könnyes szemmel néztem rá, és nem értettem, hogy miért nem mozdul. Rám mosolygott. Megsimította az arcomat, másik kezével eltűrte a hajamat és egy puszit adott a homlokomra.
- Így is nagyon aranyos vagy.
Felnevettem a kijelentésére.
- Ennyi? -kiakadtam.
- Mi ennyi? -bámult bután.
- Ennyi, amit teszel, mikor "életed szerelme" bőg a szemed láttára?
- Miért? Mit kéne tennem? Hozzak zsepit? Vagy hozzak egy egész drogériát?
- Ez bunkó volt -azt hiszem, a durcásságom most jogos volt.
- Oké, bocsánat. Tényleg erős volt. Na. Nézz rám -álltam a tekintetét. Ő csak mosolyogva figyelt, míg én a másik irányba fordultam. -Na -nevetett, majd belebökött az oldalamba. -Nevess már. Gyerünk! Hadd lássam, milyen az én szép barátnőm mosolya -felé fordultam. Őszintén rámosolyogtam. -Igen. Ez az, ami engem éltet. Soha ne legyél szomorú, Szerelmem.
- Te pedig...
Belenéztem a szép barna szemeibe. Elvesztem bennük, csak a mosolyát láttam, azt a hihetetlenül elragadó mosolyát. Felvont szemöldökkel várta, hogy befejezzem a mondatomat, de annyira csodálatosnak tartottam, hogy így ül mellettem, és igazából le se tojja, hogy sírtam, de azért mégis érdekli, hogy mit érzek és annyira összezavart vagyok, hogy már azt sem tudom, hogy mi történt az előbb. Ami a legjobban elragad benne, az a nevetése. Annyira boldoggá tesz, mikor valami hülyeséget mond, majd aztán elkezd rajta röhögni, és már akkor nevetek vele együtt, mikor valami baromsággal hozakodik elő. Számomra ő a tökéletes, a példakép, és a legjobb pasi, akit valaha ismertem. Szerelmes vagyok minden részébe, minden mozzanatába, az egyedi hangjába. Soha nem gondoltam volna, még kislány koromban sem, hogy az én szőke hercegem fehér lovon egy csodálatos sötét lovag lesz.
Ő pedig csak nézett a szemembe és mosolygott. Az az egyedi mosoly...
Megcsókoltam.

Chapter Four (2) | Steve

Dave úgy gondolta, hogy hagy minket ismerkedni, szóval nyugodtan hagyott kettesben Stevevel, addig ő lelécelt valahova. Hát, hogy is mondjam, nem volt valami jó érzés, hogy ezt csak így kijelentette.
- Na? És... milyen az ágyban? -vonogatta fel a szemöldökét.
Szépen szólva belepirultam a zoknimba, annyira megilletett ez a kérdés. Felnevettem, majd megköszörültem a torkomat, közben ide-oda nézegettem a nappaliban. Steve nem szarozik, egyből a lényegre tér, ha a barátom már nincs a láthatáron.
- Khmm. Hogy is mondjam -nevettem fel -, megleptél -néztem rá mosolyogva, ő meg csak ült a helyén mint egy úrfi, és várt a válaszomra. -Egész jó.
- Hogy-hogy egész jó? -kapott rá a témára. -Nem elég izgalmas...? Túl erőszakos..? Túl érzéki...? Esetleg nem elég nagy a...
- Jó, jó. Elég lesz -röhögtem. -Semmi ilyen nincs a dologban -magyarázkodtam. -Dave... hát nem tudom. Jó vele. Na. Nem tudom mit mondjak erre.
- Oké, értem. Nagyon elpirultál -csapta meg gyengén a karomat, majd elnevette magát. -Na menjünk ki a kertbe, igyunk valamit.
- Gin-tonic van?
***
Mihelyst kiléptem a kertbe, letaglózódtam. Konkrétan úgy elkezdtem könnyezni a gyönyörtől, hogy az valami elképzelhetetlen. Csodálatos kertje van, gyönyörű a pázsit, gyönyörű sziklakertje van, gyönyörű virágai, gyönyörűek a tuják, amik formákra vannak vágva. Egyszerűen egy álomhely a ház, amiben lakik.
- Hallod -szóltam hátra -, Steve, ideköltözhetek?
Hallottam a mély nevetést a hátam mögött meg a poharak ciccegését,
- Nem volt egyszerű mind ezt megtervezni -adta át a kezembe az italomat. Megkavartam, benne a jégkockák ide-oda lökdösték egymást. -Egy év volt mindez -mutatott körbe. -A ház felújítása volt 7 hónap. A kertre maradt 4 hónap, és mire rendesen berendezkedtem, az beletelt pár hétbe. De megérte várnom. Most egy álom helyem van.
- Én is élnék ilyen helyen. Majd -emeltem fel a poharamat, majd koccintottunk -, majd egyszer -merengtem el a látványban.
- Amúgy is -nézett rám -, ha úgy döntesz, hogy ezzel a kreténnel maradsz, ilyen helyen fogsz élni.
- Hogy érted, hogy "ha úgy döntesz"?
- Hát, ki tudja mivel fogja elcseszni megint... -hörpintett bele az italába.
- Jó. És azt, hogy érted, hogy megint?
Hamar felém fordult, elkezdett hadarni valamit valamiről, nem tudtam követni a monológját.
- Nyugi -csitítottam -, most kezd el a legelejéről, szépen lassan, és üljünk le arra a hintaszékre amivel már 3 perce szemezek -mutattam.
- Huh -csapkodta meg a kezét izgalmában. -Tudom, nem lenne szép dolog elmondani, de már olyan rég óta tartogatom magamban ezt a dolgot, és nem tudtam elmesélni még senkinek. Na szóval -vett mély lélegzetet. -A történet úgy kezdődött, hogy még 17 volt, mikor járt egy csoda szép leányzóval, szőke haj, ápolt bőr, babaarc -az én szöges ellentétem ezek szerint -, meg szép karcsú is volt. Nagyon szép alakja volt...
- Kösz -jegyeztem meg halkan, de nem figyelt.
- ...Larissa volt a neve. Mindegy, nem is ez a lényeg, nem akarlak féltékennyé tenni, csak kitűnően csodaszép volt -magyarázta, -Larissa bármelyik fiút megkaphatta volna. Tényleg bármelyiket, de ő Davet választotta. Dave szerette őt, a lány is szerette viszont, de voltak rossz napjaik -beleivott a poharába, mélyen belenézett a szemembe, és folytatta. -Larissát megfenyegették, hogy ha nem mond igazat, baja eshet. Persze ezt a lány nem vette komolyan. Dave komolyan vette -elnézett a messzi távolba, nézegette a fák leveleit, ahogy a szél fújja a leveleket, a csicsergő madarakat. -Naponta kérdezte meg, hogy minden rendben van-e vele. Naponta várta őt, naponta vigyázott rá, mert komolyan vette.
- Ő mindent komolyan vesz -szólaltam meg véletlenül. Steve oldalra nézett rám, én tartottam a szemkontaktust. Láttam, hogy könnyezni kezd. Gyorsan elnézett a másik irányba, újra a madárdalok irányába nézett, újra a friss levegőt szívva próbált nyugodni.
- Halottakról nem illik rossz véleménnyel lenni, nem igaz? -nevetett keserűen.
Idegesen szorongatta a kezében a pohár nyakát, simogatta hüvelykujjával az üveg peremét. Hezitált azon, hogy mondja-e azt, amit szeretne, vagy inkább maradjon egy pillanatra csendben.
Elgondolkodtam azon, amit az imént mondott. A lány... ő meghalt? Vagy most miért mondja ezt? Miért halt meg? Miért mondja el ezt mind nekem?
- Larissa nagyon kitűnő személyiség volt. Kutyái voltak mindenhol, megtehette volna, hogy parancsokat oszt ki, de nem tette. Ő maga tette a dolgát, segítséget is csak akkor kért, mikor széken állva sem érte el a felső polcot. Okos volt, kedves, szép. De nem volt elég figyelmes. Nem vette komolyan a szöveget, amit kapott. Dave pedig teljesen komolyan vette, és becsben akarta tartani a lány becsületét. Mind ez tizenhárom éve volt. Larissát egy aluljáróban találták meg, félholtra verve, fagyosan, egyedül. Sokat sírt, ami elgyengítette, sebei voltak, amik a fájdalmat okozták neki. Kórházba vitték őt, és egy napra rá meghalt idegösszeomlásban -mind ezt olyan átszellemülten és nyugodtan mondta, monoton hangon, mintha semmiség volna. Mélyet szívott a levegőből, megtörölte a szemét, majd mosolyogva rám nézett. -Az emberek gonoszok tudnak lenni. Akár itt, akár máshol. Rossz emberek vannak, csak mindegyikük jól színleli magát.
***
Rengeteg volt számomra ez az információ. Nem is tudom, hogy mit kéne erre válaszolnom, vagy hogy kéne rá reagálnom. Esetleg a séta segíthet.
Elköszöntem Stevetől, megkértem, hogyha Dave esetleg visszajönne, üzenem neki, hogy vigyázzon magára, és szeretem, de most egyedül kell lennem,
Elsétáltam a tópartra, fogalmam sincs, merre mentem, de addig mentem, amíg meg nem láttam. Az egész úgy hatott, mintha tenger volna, homokos part, amire kifolyik a víz, majd visszahúzódik. Viháncoló gyerkőcök, akik homokoznak, a szüleik pedig beszélgetnek. Csak én voltam ott egyedül, azon a részen, a két nő is mosolyogva intett oda nekem, mintha évek óta barátok lennénk. Elbizakodottan intettem vissza és már indultam volna az irányukba, amikor eszembe jutott az, amit Steve mondott az emberekről. Lehet, hogy őrült, de lehet, hogy igaza van. Minden esetre benne bíztam inkább, Dave legjobb barátja, benne csak meg lehet bízni. Akkor is, ha nem ismerem rég óta.
Leültem a homokba, ide-oda tologattam a réteget a földön, összenyomtam a kezemben egy adagot, majd gyengítettem a szorításomon és széthullott a homokcsomó. A tó édeskés illata kis felfrissülést adott nekem.
- Mit csinálsz idekint, egyedül? -szólalt meg egy mélyebb hang. -Még bajod eshet.
- Szeretnék egyedül lenni.
- Hát -hallottam, ahogy közelebb lép. -Ahogy gondolod. Nem jó ez a környék így délután fele.
- Ugyan, kérlek -nevettem fel -, hisz ott vannak a gyerekek -mutattam a bizonyos irányba, viszont sehol senki. Két perce viszont még ott voltak, hallottam a hangjukat, hallottam a víz csobogását. Hallottam a békét. Ennyire belemerültem volna az egészbe?
- Már egy jó ideje itt vagyok. Láttam ahogy esetlenül leültél ide, és a homokkal játszol mint egy óvodás. Nem volt itt semmiféle gyerek.
- Mit számít az? -nevettem el magam, majd hátra néztem.
- Sokat -mosolygott rám egy középmagas, szemüveges, hosszú hajú fiú.
- Hány éves vagy?
- Nem rég töltöttem a huszonkettőt.
- Haza megyek -vágtam rá kis idő után, elbizakodottan felálltam, lesöpörtem magamról a homokot. A srác nem állta utamat, kedvesen elköszönt tőlem, én pedig újra láttam a boldog kölyköket és a két nőt.
Előkaptam a zsebemből a telefonomat, hívni akartam Dave-et, de ő megelőzött.
- Hol a francban vagy?
- Lejöttem a partra. Te hol vagy?
- Milyen partra?
- Itt Steve házától nem messze. Hol vagy?
- Úton. Ne legyen semmi bajod, oké?
- Oké -mosolyogtam. -Sietsz?
- Sietek -felelte. - Már mindjárt ott vagyok. Félsz? -kérdezte kedvesen.
- Ühüm -féltem.
- Vedd úgy, hogy már ott is vagyok -nevetett bele a telefonba,
Mire kiértem a járdához, Dave autója akkor kanyarodott be, akkor tettük le a telefont. Az útpadkára vezette az autót. Kiszállt, majd ott megvárt.
- Soha ne kószálj el egyedül, megígéred?
- Soha? -néztem rá.
- Soha. Szeretlek, és szeretnélek megvédeni -motyogta rekedtes hangon. -Na? Megígéred?
- Természetesen.

Chapter Four (1) | Üdv itt

"Nagyon hiányzol."

Egy ideig fáradtan bámultam a képernyőt. A szívemet nagyon éreztem, hogy dobog, kissé sokkos állapotba is kerültem az üzenet elolvasása miatt. A nevet már nem néztem meg, ki volt. Elegem van a mai napból, Sok mindent kell felemésztenem, és még most is azon reménykedem, hogy a holnapom ennél a szörnyű napnál sokkalta jobb legyen. A fejem is enyhén sajgott, a kedvem is iszonyat rossz. Most legszívesebben meghalnék. Szokták mondani, ha egy nap fosul kezdődik, királyul végződik. Ebben az esetben, az én esetemben nem így alakult az egész helyzet. 

Lehajtottam a fejemet a párnára. Hiányzott a saját ágyam illata, úgy éreztem, megcsalom. A gépet kikapcsoltam majd finoman odébb löktem, hogy be tudjak takarózni a vékony pléddel. Minden rossz mellé kapcsolódott egy jó is. Hamar el tudtam aludni.

***

Reggel lehangolóan ébredtem. Komolyan azt hittem, hogy ha Amerikában alszom el és kelek fel, akkor jól leszek, friss és üde? Igen. Nyugodtan lehet nevetni. Kavarognak bennem a különböző érzések: "facepalm", "Taps. Taps Jeremiah.", "Szép volt kollega!", meg hasonlók. 

Miután felöltöztem. összekötött hajjal mentem ki a szobából. A másik ajtón pont Dave lépett ki, akibe hatásosan beleütköztem. Nem figyeltem, és nekimentem. Felnevettem, amikor megijedt. Vicces volt. Megcsikizte a hasamat. De nagyon rossz volt. Megérdemeltem.

- Jó reggelt -mosolyodott el kedvesen. A földön feküdtem, felettem pedig támaszkodott. Egy puszit adott az arcomra. -Hogy aludtál?

- Szörnyen- sóhajtottam. Felsegített a földről, majd visszaadtam neki a puszit, amit ezelőtt pár másodperccel kaptam tőle. Titokzatosan összekulcsolta az ujjainkat. Mindvégig így maradtunk, míg a folyosó végére nem értünk, mivel megbeszéltük: Szülők előtt tabu: tapi, smár, vagy csak egy egyszerű puszi az arcra. Ha ezt meglátná Sue vagy Joe, egyből elkezdődne az a téma, hogy ők mikor, s hogyan találkoztak, mikor voltak az elsők... amikre valljuk be, semelyikőnk nem kíváncsi.

- Jó reggelt -köszöntünk szinte egyszerre a szülőknek. Sue épp tojásrántottát csinált baconnel. Miután az asztalhoz invitált, rájöttem, hogy a reggeli nekem szól. Joe öntött egy pohár narancslevet, amit megköszöntem.

Jó kedvűen, de kissé furán hátranéztem Davere. Az anyujával folytatott egy kis telepátiát. Ha jól olvastam ki az egymásra meredt, komoly tekintetekből, akkor azt beszélték meg éppen, hogy a kicsi fiacska is éhes, és kér enni. Ez vicces. Felnevettem.

Dave leült mellém az asztalhoz. Kinéztem az ablakon, Joe pedig felállt, és öntött magának kávét. Visszaült a helyére, majd az újságot szétnyitotta és olvasni kezdett. Azt hiszem.

- Milyen volt az estétek? -érdeklődött.

Kényelmetlen kérdés volt. Egyből elkezdtem fészkelődni a helyemen. Dave enyhén és óvatosan rám mosolygott. Az asztal alatt végigsimított a combomon, amitől valamilyen szinten megnyugodtam.

- Szoknom kell az időeltolódást -találtam ki egy semleges érvet, majd elkezdtem enni. A barátom mellettem felnevetett. Elővette a telefonját, majd nyomkodni kezdett. Ha jól láttam, valakivel chatel Messengeren. Rákérdeztem, hogy ki az. Felém fordította a telefonját, a kijelzőt figyelve láttam, hogy egy sráccal beszél. Azt hiszem épp arról, hogy majd összefuthatnának, ha már újra itt van amcsiban.

- Ő Steve. Már 16 és fél éve haverok vagyunk. Elég nagy kocka -nevetett fel. Elmosolyodtam a kijelentésen, majd bólintottam. -Bemutathatnálak neki, ha gondolod.

Egy kissé elbizonytalanodtam. Én? Engem bemutatni valakinek? Te jó Isten, ebből mekkora botrány lesz majd. Mármint. Ők jól ellesznek, én pedig majd egyedül ülhetek a helyemen. Fantasztikus.

- Mi baj? -fürkészte a tekintetem.

- Semmi -mondtam -, oké -egyeztem bele. -Mikor?

- Mondjuk ma délután? -nézett kérdőn.
Vidáman biccentettem egyet, majd szerződésünket megszegve átkarolt, és megcsókolta az arcomat. Kissé elpirultam. Nem néztem körbe, mert nagyon szétterült az arcomon a vigyor. Inkább a kajára koncentráltam. Vagyis próbáltam a kajára gondolni, de helyette Dave nagyon befészkelte magát a gondolataimba. És csak őt láttam, csak ő rá tudtam gondolni. Ilyenkor szerintem fogalma sincs, hogy mennyire fel tudja dobni a napomat.
Miután befejeztem a reggelit, ittam még egy fél pohár narancslevet, majd erősködve kiharcoltam magamnak, hogy én mosogassam el a tányéromat és öblítsem ki a poharamat, amit félre rakok, mert az az én poharam és az egy jó pohár. Na mindegy, eléggé őrült hangulatomban vagyok. Vagy lehet, hogy csak fel vagyok dobódva. Fogalmam sincs, de az ilyen kis apró dolgok boldogítanak. Persze a nagy dolgok, mint például egy új gép, az is fel tud dobni, de aki a kicsit nem becsüli...
- El szeretnék menni sétálni. Megszeretném ismerni valamennyire ezt a környéket -jelentettem ki. Széles mosollyal néztem a kanapén henyélő Davere, aki fura tekintettel nézett rám.
- Igen... majd délután -mondta.
- De én most szeretnék. Nincs munka. Mike nem ad. Mit csináljak? Nem tudok a gép előtt ülni és csak lenni -ekkor kihívóan feltekintett rám. -Nem úgy értettem! -védtem meg magam, kissé összerogyasztottam a térdem és a két tenyeremet védekezőn magam elé emeltem. Felnevetett, majd kiegyenesedtem.  -Szóóval... -húztam az időt, mert eléggé kínos lett volna kimondani kerek perec. Nem tudom miért, de az lett volna.
- Oké -adta meg magát. A telefonját félredobta a kanapéra.
- Az nem kell? -mutattam.
- Mi? -nézett hátra. Továbbra is a készülékre mutattam, majd visszafordult. Egy másodpercet várt, majd megvonta a vállát. -Nem -rákérdeztem, hogy biztos-e. -Biztos -nevetett fel. -Na, akkor menjünk és lógjunk együtt, meg közbe bemutatom az elbéimet, meg a kedvenc shopping helyemet! -tettette a lányt, amin felnevettem. -Na. De most komolyan. Mit akarsz tudni? -fürkészett.
- Sétálgatni akarok a környéken, hogy ha összeveszünk, tudjam, hogy merre szaladjak el a legjobb helyre, te pedig megtalálj, mint a legtöbb romantikus filmben. Egy titkos hely, amiről csak mi ketten tudunk. Tök ász nem? -nevettem fel.
- Nagyon ász. Csak ezt a kifejezést nem használják mostanában.
- Amerikában igen -húztam ki magam.
- Persze -ölelt át. -Amerikában igen. Jó -engedt el. -Felhívom Steviet, hogy korábban megyünk.
- Nem muszáj korábban mennünk -erősködtem. Csak rám mosolygott, majd megvonta a vállát. Hívta a haverját, én meg idegesen vártam, hogy mit mond. Egyáltalán nem arra céloztam, hogy előbb menjünk a haverjához, hogy hamarabb megismerhessem. Na mindegy.
- Ok -letette a telefont, majd felém fordult. Láthatta rajtam, hogy ideges vagyok. -Nyugi. Egy óra lesz, mire odaérünk. Messze lakik. Kocsival 10 perc nagyjából. Te erősködtél, hogy sétáljunk, Oké -nevetett fel.
- Jó. Csak... arra gondoltam...
- Tudom, mire gondoltál -vágott közbe, majd kedvesen elmosolyodott. -Arra is sor kerül, de most elsődleges cél, hogy összehaverkodj azzal az idióta seggarccal -röhögött.
- Azt hittem, hogy... -kezdtem el, majd rájöttem, hogy nem kéne folytatnom. Ők fiúk. Szidják a másikat ezerrel, ők így megvannak. Befogtam a szám, majd legyintettem egyet. -Olyan barmok vagytok -nevettem fel most én.
***
Mire odaértünk, tényleg egy óra eltelt. Sőt, több mint másfél óra. Lassan sétáltam, nem volt kedvem idegenek között lenni, aztán Dave elmagyarázta, hogy a barátja egyáltalán nem lesz idegen a számomra. Ezt nem nagyon értettem, hogy miért mondja. Folytattam a beszélgetést más témáról. Nagyjából 25 perce beszélgettünk, amikor tájékoztatott arról, hogy az említett személy, az az ember, akit meglátogatunk, itt lakik. Mert megállt egy ház előtt, én is megálltam, de nem vettem észre. Megesik az ilyen.
Dave becsöngetett. Meglepetésemre egy igen stílusosan öltözködő srác nyitotta ki az ajtót, majd rögtön elmosolyodott. Egyből vágta, hogy ki vagyok, majd megölelt. Fura volt a testtartása. Bementünk a házába.
Az előszobában levetettem a cipőmet. Dave tájékoztatott, hogy nem szereti, ha cipővel mászkálnak a bútorai között és a fehér szőnyegein, úgyhogy ezt észben tartottam, mert... azért mégiscsak számít az első benyomás, nem? "This is a lot of money..."
Nem mertem előre menni, úgyhogy bevártam Daveet, aki mosolyogva nézett rám, miután lerugdalta a lábáról a cipőt. Megfogta a kezem, majd előre ment. Mögöttem Steve igyekezett, majd ketten leültünk a sötétzöld kanapéra.
Hűű. Ha látnátok azt, amit én. "This is a lot of money!" Olyan letisztult minden. Azt'a! Első sorban. A falak hófehérek, lógnak képek és díszek rajta. Leginkább fekete-fehér szín van, épp ezért a sötétzöld kanapé kiemelkedik, ami nagyon megtetszett. Általában piros kanapéval szokták kiegyensúlyozni a szobának az "unalmasságát", ezzel a kis csavarral visznek az egészbe egy színt, de Steve még csavarosabb, és zöld kanapét választott. Cseles. És nagyon egyedi.
- Örülök, hogy megismerhetlek így személyesen is -mosolygott rám kedvesen, majd odahajolt hozzám és kezet ráztunk.
- Én is örülök -mosolyogtam vissza. -Jeremiah Hender...
- Igen -vágott közbe a mondandómnak -, tudom hogy hívnak -bólintottam. -Te viszont még nem tudod, hogy engem hogy hívnak.
- Egy lépéssel előtted vagyok -mutattam fel az ujjamat -, Steve -nevettem fel.
- Örülök, hogy ennyire jól kijöttök egymással -vigyorodott el Dave.
Tovább beszélgettünk úgy, mintha már rég óta ismernénk így egymást. Nagyon szimpatikus nekem Steve, és amit nagyon értékeltem, hogy első találkozásnál elmondta félelem nélkül, hogy ő meleg. Nem ítélem el a melegeket. Inkább melléjük állok, minthogy kigúnyoljam őket. Az nagyon nonszensz dolog. "I'm standing next to you."

Chapter Three (+1) | Szünet?

Végül is a cím nem szolgál semmiféle nagy kiesést.

Mivel elértem, hogy a Chapter Three epizódoknak a végét megírtam, ezért gondoltam arra, hogy október eleje fele jelenne meg a következő rész. 

Nincs semmiféle írói ihlet hiány, mert múzsáim vannak (igen, egy múzsa nem elég xD). 

Leginkább arról van szó, hogy "friss" gimnazistaként muszáj a tanulást előnybe hoznom. Így is kevesebbet tanulok mint az átlag, de az anyag szerencsére még nem olyan nehéz, úgyhogy annyira nem parázok még (de szidni fogom magam, mikor ezt később még visszaolvasom. "Óóóó, a kis köccsög, nem tanul, nem is nehéz az anyag. Mekkora egy aranyélete van a gyökérnek").

Hétvégenként lehet, hogy egy kisebb cuccal jelentkezni fogok, de ez nem igazán biztos. :DD Vagy legalábbis a másik blogomon, amint az oldalak között megtalálhattok Whatsername név alatt.

Mindenkinek béke és szeretet, de már késő van, és szeretnék még valami jót nézni, mielőtt elalszom. :D