A doki nagyon fegyelmezőnek tűnt. A nézése, az arccsontozata, ahogy az erek megrándulnak a halántékán. Biztos nem én vagyok az első idióta, aki megpróbál egy orvos eszén túljárni. Mindig is arra tanítottak, hogy legyek erős, tartsam magam ahhoz, ami épp szükséges és, ami a legfontosabb, kerüljem el a rossz utat. Az orvoslást, vagy ha nem is az, de ha kis kölköket kell kivizsgálnom, az nem lehet nagy para. Anyu védőnőként kezdte, most pedig egy kórházban dolgozik, a betegeket látja el. Igazából ő a nővér, de már számtalan esetet ő oldott meg. Fogalmam sincs, hogy mit dolgozik, de szerintem ő se tudja. Ezzel az egésszel csak arra szeretnék kilyukadni, hogy biztos tudnám, mit kéne tennem. Mármint, tudom, hogy az embernek hol a vénája, a pulzusát hogyan kell lemérni. Hozzátudok ahhoz szólni, ha nem lát, mi a javasolt. Ez ugyebár nem nehéz meló, ezért jöttem el ide. Csak még attól parázok, hogy sikerült-e meggyőznöm a dokit egy negyed órai kérdezz-felelek-kel.
- Anyukám egy kórházban dolgozik, mint mindenes. Mármint, hogy nővér és irodai munkás. Ő intézi a papírokat, és ő a legmegbízhatóbb a kórházban -adtam elő, hogy milyen tehetséges kis Muterom van.
- Értem -biccentett egyet. Telepatikusan csevegett az előtte ülő bongyor hajú titkárnővel. Kedvesnek tűnt a nő, de mégis határozottnak. Átadták egymásnak a papírokat. A doki pörgette az ujjai között a tollat, a szemüvegét letolta az orrára, hogy a betűket jobban el tudja olvasni. -Mióta munkanélküli?
- Nagyjából másfél-, két hónapja.
- Mit csinált addig? -nézett rám a szemüvege fölött. Ijesztőnek tűnt, kicsit meginogtam a széken, ha ültem, akkor is. Átgondoltam, hogy mit mondjak.
- Munkát kerestem -böktem ki. A nő csak mosolygott és visszafordult a laphoz. Legbelül azon filóztam, hogy mit mondhattam volna jobban, mit nem kellett volna mondanom és, hogy az utóbbi kérdésre mi mást mondhattam volna. Sok minden mást mondani lehetett volna.
- Rendben. Várjon odakint és majd behívom.
- Rendben.
Azzal a lendülettel, hogy felálltam, kinyitottam az ajtót és rebbentem is ki rajta. Meleg helyzet volt, mert már a nyakamon éreztem az izzadtság cseppeket a homlokomról.
Legbelül elfogott az az istentelen érzés, miszerint a húgyhólyagom kezdi feladni a harcot. Diszkréten fogalmazva, betámadnám a WC-t, de mivel ez a pillanat is a lehetőségeim közé tartozik... és alig pár perc, aztán behívnak valakit. Talán nem csurog be a sárga-folyó... talán.
Végül már úgy voltam, hogy nem érdekel, eleresztem magam. Úgy is gyorsan végzek, gyorsan lesuvickolom a kacsómat, s már kész is vagyok.
Dolgomat sikeresen elvégeztem, nem hallottam, hogy valakit behívtak volna. Leültem a váróteremben az egyik fehér székre. Három-három volt jobb és bal oldalt, én a jobb oldali sorba ültem le (ha bemész az ajtó, úgy a jobb oldali), gondoltam, így nagyobb esélyem van arra, hogy... észre vegyen a doki, az utolsó pár másodpercében, míg kimondja a választott nevet. Talán beválik az ötlet. Talán nem.
- Szia.
Először nem figyeltem, mert azt hittem, hogy nem nekem köszönnek, de amikor megbökte a vállamat, felfigyeltem és idegesen visszaköszöntem neki. Fogalmam sem volt, hogy ki volt az mellettem, fiú-e, vagy lány, mert nem arra koncentráltam, csak, hogy végre valahára behívjanak. Mondják meg, hogy enyém az állás és a héten valamikor frissen kezdhetek, például az iratok átnézésével, vagy hasonlók. És amikor nevetve guggolt le mellettem, elvörösödhettem, mert felismertem az arcát.
- Loomis -kezet ráztam vele, majd leült mellém. Mintha ősidők óta találkozgatnánk. -Te kit kísértél el?
- Ő... senkit. Valami állásért jöttem.
- Ja... -és abban a pillanatban bejött egy 5 éves kislány. Amint meglátott engem, elkeseredetten kereste a bátyját, Loomist. Olyan kis aranyosan mutatott. A tejföl-szőke, hosszú haja, a piros szája. -Dana -szólította meg a kislányt -ő Jeremy.
- Szia -mosolyogtam a kislányra. Nem köszönt vissza, de annyira nem is zavart, mert sejtettem, hogy szégyenlős. Ott toporgott szegény a bátyja előtt. Felálltam. -Ülj csak le -vagy fel, gondoltam magamban.
- Még nem tud felülni. Vagy nem akar. Mindig nekem kell felültetnem a székre -röhögött Loomis.
Oké. Akkor segítettem a helyzeten. Leguggoltam a kislánnyal szembe, a kék szemei utat vágtak rajtam, ahogy figyelt. Aranyosan megkérdeztem tőle, hogy le szeretne-e ülni. Csak mosolygott és bólogatott. Harmadszorra. Megemeltem Dana-t és leültettem a bátyja mellé. Én pedig maradtam állva, mert ülve sem volt jó. Ülve idegeskedni? Toporzékolni ilyenkor jobb.
- Mit kellene csinálnod? -nézett fel rám Loomis a telefonjából. Elmagyaráztam neki, hogy általános sulikba kéne ellátogatnom a gyerekek látását, vérnyomását, súlyát meg ehhez hasonlók. -Biztos vagy te ebben? -röhögött. -Nem úgy tűnsz, mint aki visszakényszerül menni az általánosba. Bár a nővérkosztüm jól állna -kacsintott.
- Nem feltétlen kell nővérke ruhába mennem -szóltam le.
***
Végül nem sikerült megkapnom az állást. Viszont nem egyedül mentem haza. Ami azt illeti, Loomis... tudja, hogy az embert mivel lehet felidegesíteni. De amint ideges vagyok, akkor elkezdi, hogy mennyire sajnálja és olyankor Jerry megsajnálja, és megkérdezi, hogy mi volt még a mai nap vele. A húga nem volt a társaságunkban, mert az útba eső lakótelepen leadta a nagyijához, akihez eleve le kellett adnia, mert ő viszi oviba a kislányt. Már nagy csoportos.
Megtudtam róla pár dolgot. Edzik (felhúzta a hasán a pólót... aztarohadtéletdemegfogtamvolna), bokszol, deszkázik. Egy időben cross motorozott. Volt egy balesete, amiről nem akart beszélni, és inkább abbahagyta. Nagy megtestesítője a buliknak, ő a nagy arc, aki mindenhova kell. A szülei Amerikában vannak, ott is élnek.
- De szeretnék Amerikába menni.
- Minden nyáron ott kint vagyok. Kiviszem magammal a haverjaimat, a három hónapos vízum mindannyiunknak jó ahhoz, hogy dolgozzunk. Általában első hónapban nem csinálunk sok mindent, a szüleim adják a lóvét, mi pedig elisszuk -röhögött. -Az utolsó két hónap úgy telik el, hogy egymás nyakát kitörnénk csak azért, hogy legyen már egy kis magánszféra a házban.
- Flo Ridába mennék -mondtam, annak ellenére is, hogy rohadtul nem érdekelte.
- Én New Yorkról beszéltem.
- Én meg Flo Ridába mennék -zártam le a vitát. Feleszméltem, hogy végre hazaértem. -Köszi, hogy elkísértél... majd akkor még beszélünk. Szia! -intettem neki. Fél lábbal bent álltam a küszöbön túl, amikor megfogta a csuklóm és visszahúzott.
- Ráérsz valamikor a héten?
- Ő... nem! -kirángattam magamat a szorításából és gyorsan felszaladtam a lépcsőn, ahelyett, hogy a liftet megvárjam és esetlegesen beszélni kellene vele még pár sort... feljönne a lakásomba. Meg ilyenek. Különben is, mit képzel magáról? Csak a facebook ad egy olyan esélyt, hogy esetlegesen beszélni tudjunk. Meg beszélni szerettem volna a mai nap folyamán Joeval. Mindenről.
Miközben a lépcsőn felfele caplattam, a srácon gondolkoztam. Mi lett volna akkor, hogyha megvárom, hogy mit akar. Lehet, hogy csak egy kis mozi, vagy séta a parkban. Beszélgetnénk pár dologról, és lehet, hogy jó barátok lennénk. Most nem annak tekintem magam, mert az interneten az ember bárminek, vagy bárkinek el tudja magát adni. Semmi jelentősége nincs annak, hogy fiú-e, vagy lány...
- Hát te? Nem mükszik' a lift? -nézett rám kitágult pupillákkal Joe.
- Beszélnünk kell... most! -gyorsan kinyitotta a lakása ajtaját, mert látta rajtam, hogy most nem szándékozom idegesen az én lakáskulcsommal szórakozni. -Ismered Loomist?
- Magas, kigyúrt csávó? -bólintottam. -Akkor igen.
- És kivel futottam össze?
- Na, kivel? -forgatta a szemét cinikusan, majd elnevette magát. -Ő is akkora gyökér, mint te?
- Rohadt vicces... chö. Nem... a húga beteg, ezért pont abban a nyomorult rendelőben kellett, hogy találkozzak vele először. Személyesen...
- Mondj el mindent! -nevetett.
***
Mivel a nap nem telhet el úgy, hogy ne történne valami... ezért történt. Mostanában nincs akkora mázlim, hogy kifogjam a nyugalmasabb napokat, netán elmenjek egy gyors kajáldába, és igen, itt most a Mc' Donalds-ra fektetem a hangsúlyt, hogy hazahozzak 5 sajtburgert, két nagy krumplit, kólát, netán fagyit, hogy miközben jövök haza, legyen mit ennem, mert már rohadt éhes vagyok. Hogy miért a dupla kaja? Nos... ebédre venném és vacsira is maradna valami. Vagy Joe átjön, és felzabálja.
Jó, nem hazudok, ha azt mondom, hogy amit az imént írtam a gyors kajával kapcsolatban, az nem lenne igaz. Mert mind a meki, mind az 5 sajtburger és mind a 2 nagy krumpli benne van a dologban. Csak ugye nem egyedül fogyasztottam el ezt a fenséges ételt, hanem a tegnap látott barátunk, Loomis a lakóház bejáratánál várt rám. Mint tegnap, ma ugyancsak nem figyeltem, nem számítottam rá, mert amikor köszönt nekem, vagyis inkább utánam, akkor megijedtem. Akkor kezdett el nevetni, és félig megölelt. Hozta a deszkát a kezében, a másikban meg... ő. Nem tudom mi volt. Én? Magamat mondhatom? Na mindegy... a lényeg, hogy Loomis megkapta, amit akart. Egy randinak nevezett időtöltés, amikor én is a társaságában lazulok. Vagy feszengek. Az utóbbi őt nem igen zavarja.
- Gondoltál már arra, hogy fényképezgess? Láttam a fészen, hogy van tehetséged ehhez -szólalt meg két sajtburger harapás közepette.
- Én és a kamera? -hőköltem meg egy időre, és majd csak azután nyomtam két degeszre a pofám sült krumplival, mert már kezdtem ideges lenni. Amikor észrevettem, hogy sejtelmes vigyorral figyel, abba hagytam. -Miből gondolod, hogy én csinálom azokat a képeket? Még rendes kamerám sincsen.
- Ugyan abban a szögben tartod a fényképezőgépet.
- Akkor biztos a szemed csal, vagy csak kerítenél magadnak egy csajt, aki ugyan akkora fénykép guru, mint te.
Ezen a kijelentésemen jót szórakozott. Oldalra nézett, a szemöldökét felhúzta és a félmosolyra húzta a száját. Próbált vicces lenni, amikor a következőt mondta:
- Vagy csak jól tartod a kezedben a... a többit már te is tudod -a hangsúly a "jól tartod a kezedben"-en volt. Aha, köszönöm szépen, hogy ilyen szépen fogalmazva megmondtad, hogy... jól állna. De kösz, ha ez az első randi, akkor sem bújnék veled ágyba.
Legbelül elfogott az az istentelen érzés, miszerint a húgyhólyagom kezdi feladni a harcot. Diszkréten fogalmazva, betámadnám a WC-t, de mivel ez a pillanat is a lehetőségeim közé tartozik... és alig pár perc, aztán behívnak valakit. Talán nem csurog be a sárga-folyó... talán.
Végül már úgy voltam, hogy nem érdekel, eleresztem magam. Úgy is gyorsan végzek, gyorsan lesuvickolom a kacsómat, s már kész is vagyok.
Dolgomat sikeresen elvégeztem, nem hallottam, hogy valakit behívtak volna. Leültem a váróteremben az egyik fehér székre. Három-három volt jobb és bal oldalt, én a jobb oldali sorba ültem le (ha bemész az ajtó, úgy a jobb oldali), gondoltam, így nagyobb esélyem van arra, hogy... észre vegyen a doki, az utolsó pár másodpercében, míg kimondja a választott nevet. Talán beválik az ötlet. Talán nem.
- Szia.
Először nem figyeltem, mert azt hittem, hogy nem nekem köszönnek, de amikor megbökte a vállamat, felfigyeltem és idegesen visszaköszöntem neki. Fogalmam sem volt, hogy ki volt az mellettem, fiú-e, vagy lány, mert nem arra koncentráltam, csak, hogy végre valahára behívjanak. Mondják meg, hogy enyém az állás és a héten valamikor frissen kezdhetek, például az iratok átnézésével, vagy hasonlók. És amikor nevetve guggolt le mellettem, elvörösödhettem, mert felismertem az arcát.
- Loomis -kezet ráztam vele, majd leült mellém. Mintha ősidők óta találkozgatnánk. -Te kit kísértél el?
- Ő... senkit. Valami állásért jöttem.
- Ja... -és abban a pillanatban bejött egy 5 éves kislány. Amint meglátott engem, elkeseredetten kereste a bátyját, Loomist. Olyan kis aranyosan mutatott. A tejföl-szőke, hosszú haja, a piros szája. -Dana -szólította meg a kislányt -ő Jeremy.
- Szia -mosolyogtam a kislányra. Nem köszönt vissza, de annyira nem is zavart, mert sejtettem, hogy szégyenlős. Ott toporgott szegény a bátyja előtt. Felálltam. -Ülj csak le -vagy fel, gondoltam magamban.
- Még nem tud felülni. Vagy nem akar. Mindig nekem kell felültetnem a székre -röhögött Loomis.
Oké. Akkor segítettem a helyzeten. Leguggoltam a kislánnyal szembe, a kék szemei utat vágtak rajtam, ahogy figyelt. Aranyosan megkérdeztem tőle, hogy le szeretne-e ülni. Csak mosolygott és bólogatott. Harmadszorra. Megemeltem Dana-t és leültettem a bátyja mellé. Én pedig maradtam állva, mert ülve sem volt jó. Ülve idegeskedni? Toporzékolni ilyenkor jobb.
- Mit kellene csinálnod? -nézett fel rám Loomis a telefonjából. Elmagyaráztam neki, hogy általános sulikba kéne ellátogatnom a gyerekek látását, vérnyomását, súlyát meg ehhez hasonlók. -Biztos vagy te ebben? -röhögött. -Nem úgy tűnsz, mint aki visszakényszerül menni az általánosba. Bár a nővérkosztüm jól állna -kacsintott.
- Nem feltétlen kell nővérke ruhába mennem -szóltam le.
***
Végül nem sikerült megkapnom az állást. Viszont nem egyedül mentem haza. Ami azt illeti, Loomis... tudja, hogy az embert mivel lehet felidegesíteni. De amint ideges vagyok, akkor elkezdi, hogy mennyire sajnálja és olyankor Jerry megsajnálja, és megkérdezi, hogy mi volt még a mai nap vele. A húga nem volt a társaságunkban, mert az útba eső lakótelepen leadta a nagyijához, akihez eleve le kellett adnia, mert ő viszi oviba a kislányt. Már nagy csoportos.
Megtudtam róla pár dolgot. Edzik (felhúzta a hasán a pólót... aztarohadtéletdemegfogtamvolna), bokszol, deszkázik. Egy időben cross motorozott. Volt egy balesete, amiről nem akart beszélni, és inkább abbahagyta. Nagy megtestesítője a buliknak, ő a nagy arc, aki mindenhova kell. A szülei Amerikában vannak, ott is élnek.
- De szeretnék Amerikába menni.
- Minden nyáron ott kint vagyok. Kiviszem magammal a haverjaimat, a három hónapos vízum mindannyiunknak jó ahhoz, hogy dolgozzunk. Általában első hónapban nem csinálunk sok mindent, a szüleim adják a lóvét, mi pedig elisszuk -röhögött. -Az utolsó két hónap úgy telik el, hogy egymás nyakát kitörnénk csak azért, hogy legyen már egy kis magánszféra a házban.
- Flo Ridába mennék -mondtam, annak ellenére is, hogy rohadtul nem érdekelte.
- Én New Yorkról beszéltem.
- Én meg Flo Ridába mennék -zártam le a vitát. Feleszméltem, hogy végre hazaértem. -Köszi, hogy elkísértél... majd akkor még beszélünk. Szia! -intettem neki. Fél lábbal bent álltam a küszöbön túl, amikor megfogta a csuklóm és visszahúzott.
- Ráérsz valamikor a héten?
- Ő... nem! -kirángattam magamat a szorításából és gyorsan felszaladtam a lépcsőn, ahelyett, hogy a liftet megvárjam és esetlegesen beszélni kellene vele még pár sort... feljönne a lakásomba. Meg ilyenek. Különben is, mit képzel magáról? Csak a facebook ad egy olyan esélyt, hogy esetlegesen beszélni tudjunk. Meg beszélni szerettem volna a mai nap folyamán Joeval. Mindenről.
Miközben a lépcsőn felfele caplattam, a srácon gondolkoztam. Mi lett volna akkor, hogyha megvárom, hogy mit akar. Lehet, hogy csak egy kis mozi, vagy séta a parkban. Beszélgetnénk pár dologról, és lehet, hogy jó barátok lennénk. Most nem annak tekintem magam, mert az interneten az ember bárminek, vagy bárkinek el tudja magát adni. Semmi jelentősége nincs annak, hogy fiú-e, vagy lány...
- Hát te? Nem mükszik' a lift? -nézett rám kitágult pupillákkal Joe.
- Beszélnünk kell... most! -gyorsan kinyitotta a lakása ajtaját, mert látta rajtam, hogy most nem szándékozom idegesen az én lakáskulcsommal szórakozni. -Ismered Loomist?
- Magas, kigyúrt csávó? -bólintottam. -Akkor igen.
- És kivel futottam össze?
- Na, kivel? -forgatta a szemét cinikusan, majd elnevette magát. -Ő is akkora gyökér, mint te?
- Rohadt vicces... chö. Nem... a húga beteg, ezért pont abban a nyomorult rendelőben kellett, hogy találkozzak vele először. Személyesen...
- Mondj el mindent! -nevetett.
***
Mivel a nap nem telhet el úgy, hogy ne történne valami... ezért történt. Mostanában nincs akkora mázlim, hogy kifogjam a nyugalmasabb napokat, netán elmenjek egy gyors kajáldába, és igen, itt most a Mc' Donalds-ra fektetem a hangsúlyt, hogy hazahozzak 5 sajtburgert, két nagy krumplit, kólát, netán fagyit, hogy miközben jövök haza, legyen mit ennem, mert már rohadt éhes vagyok. Hogy miért a dupla kaja? Nos... ebédre venném és vacsira is maradna valami. Vagy Joe átjön, és felzabálja.
Jó, nem hazudok, ha azt mondom, hogy amit az imént írtam a gyors kajával kapcsolatban, az nem lenne igaz. Mert mind a meki, mind az 5 sajtburger és mind a 2 nagy krumpli benne van a dologban. Csak ugye nem egyedül fogyasztottam el ezt a fenséges ételt, hanem a tegnap látott barátunk, Loomis a lakóház bejáratánál várt rám. Mint tegnap, ma ugyancsak nem figyeltem, nem számítottam rá, mert amikor köszönt nekem, vagyis inkább utánam, akkor megijedtem. Akkor kezdett el nevetni, és félig megölelt. Hozta a deszkát a kezében, a másikban meg... ő. Nem tudom mi volt. Én? Magamat mondhatom? Na mindegy... a lényeg, hogy Loomis megkapta, amit akart. Egy randinak nevezett időtöltés, amikor én is a társaságában lazulok. Vagy feszengek. Az utóbbi őt nem igen zavarja.
- Gondoltál már arra, hogy fényképezgess? Láttam a fészen, hogy van tehetséged ehhez -szólalt meg két sajtburger harapás közepette.
- Én és a kamera? -hőköltem meg egy időre, és majd csak azután nyomtam két degeszre a pofám sült krumplival, mert már kezdtem ideges lenni. Amikor észrevettem, hogy sejtelmes vigyorral figyel, abba hagytam. -Miből gondolod, hogy én csinálom azokat a képeket? Még rendes kamerám sincsen.
- Ugyan abban a szögben tartod a fényképezőgépet.
- Akkor biztos a szemed csal, vagy csak kerítenél magadnak egy csajt, aki ugyan akkora fénykép guru, mint te.
Ezen a kijelentésemen jót szórakozott. Oldalra nézett, a szemöldökét felhúzta és a félmosolyra húzta a száját. Próbált vicces lenni, amikor a következőt mondta:
- Vagy csak jól tartod a kezedben a... a többit már te is tudod -a hangsúly a "jól tartod a kezedben"-en volt. Aha, köszönöm szépen, hogy ilyen szépen fogalmazva megmondtad, hogy... jól állna. De kösz, ha ez az első randi, akkor sem bújnék veled ágyba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése