- Ez neked nem áll jól. Hadd próbáljam én fel! -nevetett rám Blair. Igen. Blair az, akinek ha valamilyen ruci tetszik, akkor azt a ruhát én nem vehetem fel és/vagy neki kell felvenni. Szóval, ha ruhavásárlásról van szó, akkor nincs olyan, ha valamit én találok, felveszek, és tetszik neki rajtam, akkor azt nekem le kell rángatnom magamról, és odaadni neki. Mivel egy a méretünk, centire pontosan egy a méretünk ami "creepy", de azért még is tök király. És ha egy a méretünk, és ha ugyan az a ruha megtetszik neki, ami nekem, akkor azt feltétlenül meg kell próbálnia neki.
Mindegy.
- Rohadj meg, hogy rajtad minden jobban néz ki -duzzogtam, amikor kilépett a próbafülkéből önelégült vigyorral Blair.
- Tényleg? -nézett a tükörbe.
- Aham -mosolyogtam. Láttam rajta, hogy jól esik neki, hogy megdicsértem. -Figy. Neked beszéltem Daveről, nem?
- Nem. Ki az a Dave? -értetlenül kapta felém a fejét. Nagyjából leírtam neki, hogy hogy néz ki. A fekete szemüvege az összes képen rajta van, amin csak lehet. Aztán ekkor ugrott be, hogy Loomis is hasonló kaliberű szemüvegben hesszel a helyeken. Szó, mi szó... -Ha neked bejön... -röhögött. -Na. Igen?
- Elhívott randizni.
- Na ne. Tényleg? -hajolt hozzám közelebb. Na ja. Mert neki muszáj, hogy a képedbe másszon. Lapozzunk. -És mondott rá, Dave szíve-hölgye valami kecsegtető választ? -vette udvariasra a formát. Gyakran szokta ezt csinálni heccből, ehhez a szerephez még a hangját is eltorzítja, hogy még udvariasabbnak tűnjön. Sőt. A jobb kezét a csípőjére teszi ilyenkor, a bal kezével meg kecses mozdulatokkal tart egy láthatatlan tányért. Ja és az a bizonyos beállás, amikor a bal lábát egy kicsit előrébb tartja, mint a jobbat, és ilyenkor láthatjuk őt bepucsítva. Csak egy kicsit.
- Nem. Vagyis tereltem a témát, mert kezdtem a monitoron át látni a fejét. Hogy valami nagyon extra durva módon ég a fejem... na meg miegymás -Blair kérdőn nézett rám. Zavart helyzetben össze-vissza beszélek, amit 2 percig gondol át, és csak utána kommentálja alul a dolgokat. Igen, ilyenkor le szokott szólni, hogy miért nem mondtam igent, miért kell mindig itt stresszezni, és arra várni, hogy egyszer majd lesz egy olyan pillanat, amiben el tud kapni és akkor még igent is mondok rá. Mármint Dave kapjon el. -Mindegy! -szóltam közbe, amikor már szólni akart. Inkább ne, főleg ne ennyi ember előtt. Voltak vagy négyen ezen a helyen. A nagyobb csoportok inkább hátrébb, a farmergatyesz- és cipőosztályon nézelődtek. A négy ember pedig két anyuka és két gyerek. Ugye, a kölykökben benne van a versenyszellem, ilyenkor bármire képesek. Még azt is elképzelem, hogy néhányan a cipőjüket rágják szét. -A lényeg, hogy... szívesen elmennék vele egy randira. Helyesnek tartom, talán még helyesebbnek Hogy-is-hívjáknál.
- Őőőő... Loomis?! -háborodott fel. -Elképesztő, hogy te csak a gyíkokat találod meg.
- Hé! Ő nem gyík -védtem Dave buráját. Aztán belegondoltam, hogy miket szokott lájkolgatni facebookon, milyen stílusban szokott írni és, hogy milyen témákat szeret leginkább. -Na jó. Egy kicsit. De attól, ha valaki számítógép függő, attól még lehet jó srác.
***
A jó srác jelzőt meg is kapta, amikor hazaértünk, bekapcsoltam a MacBookomat, és amint felléptem a közösségi hálóra, egyből rám írt.
- Szia, akkor? -ezt ő írta.
Eközben természetesen Joe is átjött, szóval ő közvetített, amikor nem voltam a gépnél és épp chipset öntöttem ki magunknak egy tálba.
- Hallod, mi az, hogy akkor? -ordított ki a konyhába Joe.
- Elhívott randizni. Igent mondjak?
- Á, hagyjad. Majd én lerendezem... -nem láttam, de képzeletben elképzeltem, hogy az ölébe veszi a kis laptopot, buzgón pötyögtet az én stílusomban, és közben az előző esti beszélgetést is elolvasgatja, hogy miről volt szó. Igen, ő Joe, a világ legjobb barátnője, akitől semmit nem lehet eltitkolni, mert fel tudja törni a jelszavamat. Meg bárki jelszavát, akit jól kiismer. Na, egy szó, mint száz. Josephine elkezdett chatelni Davvel, Dave pedig semmit nem tud az esetről. Töltöttem még magunknak kólát... amúgy igazából csak magamnak... a tálat felkaptam és mentem ki a konyhából a nappaliba. -Oké, hol randizzunk? -olvasta fel az üzenetet. -A hatodik utcai étteremben? Jó ötlet "mosolygós smiley".
- Mi? Mit csinálsz? -nevettem. -Tudod, hogy utálom azt a helyet.
- Ja, igen. Bocsi -az üzenetet már elküldte az étteremmel kapcsolatban, úgyhogy késő volt, hogy visszavonja. Ezért egy újabb ötlettel drukkolt elő. -Francba, mégsem jó az a hely. Nem szívlelem az ottani kaját "ferde szájú smiley". A főtéren is van egy étterem nem? -ezt a kérdést nekem címezte, én pedig bólintottam. Gyorsan bepötyögte, hogy hol legyen a randi helyszín meg hasonlókat is elintézett, mint például, hogy mikorra menjünk, hol találkozzunk, mert elvileg kellene előtte egy körülbelüli fél/egy órás séta, hogy a vacsora jól teljen el. Mármint, hogy összehangolódjunk, meg miegymás.
***
Hogy mióta beszélek vele? Nagyjából 2 hónapja. Mondanék hármat is, de azzal meg már sok lenne. Szóval. A két hónap, az két hónap. Naponta ír rám, vagy ha hiányolom őt, akkor én írok rá, azzal az egy szóval; szia. Volt, amikor két hétig nem hallottunk a másik felöl, mert olyan dolgot írt, amit nem kellett volna. Megbántott, nem érdekelt akkor, abban a szent minutumban a kiléte. Annyira magamba zuhantam, befordultam... mindketten a szakadék szélén álltunk. Ő, és én. A legszívesebben lelöktem volna, hadd szenvedjen, érezze úgy magát, ahogy most én. De a körülbelüli két hét megtette a hatását. Nem én kezdtem, hanem ő. Elnézést kért, megírta, hogy mennyire sajnálja, mert elég rossz passzban volt. Akkor egy kamraajtó fölött a kis lámpa pirosan villogni kezdett. A fejemben hallottam a hangos "Alarm! Alarm! Alarm!" hangot. Pár másodperc kellett ahhoz, hogy a sok érzelem kiszabaduljon a kis kamrából, ahova elzártam. Mondanom sem kell, hogy a millió érzés kiszakította az ajtót, és elöntötte a szívemet... és az eszemet, miszerint az a két hónap nem is két hónap, hanem kilenc. Majdnem egy éve beszélgetünk, a hangját skype-on keresztül pedig csak 20 percig hallottam, mert kijelentette; bocs, kezdődik a meccs. És kinyomta. Meg sem várta, hogy elköszönjek. Ezért ezt írásban tettem. Vissza sem írt. Fogalmam sem volt, hogy milyen meccsről beszélt, aztán a végén beugortt. Mivel a nagy high-tech cuccok imádója, és a skypera is kiírta -ezért nem keresgettem buzgón az aznapi meccseket a TV-ben; "RPG, kussolj!" Ja... szóval "kussoltam". Ja, és igen. Itt sértődtem be. Mi az, hogy "kussolj"? Anyád kussoljon, idióta állat. Áh, igen. És minden beugrott róla. Minden beszélgetés, minden, ami ebben a cirka egy évben történt.
Egyszer mondta, hogy jól nézek ki, de én akkor is kiröhögtem. Én, mont jó csaj státuszban? Már bocs, de én azt sem hinném el, ha tudnék rajzolni -amit ugye nem tudok-, ha azt mondanák, hogy szépen rajzolok. Oké, e most túl lett kombinálva, de aki érti, az érti, aki meg nem. annak meg jó napot. Jó, értem. Lehet, hogy erre értette azt, hogy kuss. Hogy ne zavarják és fárasszák az agyát ilyen beteg gondolatokkal. De ez se nem beteg és se nem hülyeség! Hanem egy igazán fontos dolog az életben! Ha neki nem, akkor nekem igenis az. Hagyjuk.
***
- Szia! -intett egy laza karlendítéssel, majd felállt a padról, amin idáig ült. Észre sem vettem, csak néztem magam elé és gondolkoztam. -Jeremiah? -nézett utánam, én meg kapcsoltam, hogy valaki az én nevemet mondja. Megálltam, és megfordultam. És szembe találtam magam egy felhőkarcolóval.
- Dave? -bólintott. -Szia -mosolyogtam. Úgy álltam a helyemen, mint egy cövek. A hasam elkezdett görcsölni. Mint minden első találkozásnál... Loomisnál nem ilyen volt az eset.
- Hogy vagy? Min gondolkoztál? -nevetett.
- Semmin -éreztem, ahogy az arcok kezd rákvörössé válni. És az ő arcán kezdett még jobban szétterülni az elégedett mosoly. -Csak a barátnőmmel beszéltem az előbb telefonom, és mondott valamit, ami elgondolkodtató -rögtönöztem.
- Akkor mégiscsak gondolkoztál valamin -mosolygott, egy-két lépéssel pedig közelebb lépett hozzám, és megsimította a karomat. Ettől fogva féltem a szemébe nézni. Inkább a mosolyát figyeltem. Az étteremben pedig próbálta velem felvenni a szemkontaktust, de én mindig elnéztem a másik irányba. Szégyenlős vagyok, na, és akkor mi van? -Félsz, vagy mi van? -nevetett.
- Nem -kényszerítettem az arcomra egy mosolyt.
- Akkor miért nem nézel a szemembe?
- Szép a mosolyod -vágtam rá őszintén.
- Neked is jól áll -nézett végre a szemembe. Átnyúlt az asztal felett, az állam alá nyúlt és megemelte a tekintetem. -Most jobb. És marad is így, kérlek-
- Oki -nevettem. Aztán úgy maradtam, és jól beszélgettünk. Mesélt nekem a high-tech gyűjteményéről, hogy éppenséggel milyen új headset-re gyűjt, meg milyen jó játékot vett tegnap. Nem volt unalmas, annak ellenére, hogy én milyen szinten nem értek ezekhez a szakszavakhoz. Ha a tízes listán kéne osztályozni engem, elérném a négyet. Nem vagyok az a tipikus "kocka", de ha azt mondanák, hogy kössem be a számítógépet mindennel együtt, azt meg tudnám csinálni. Meg feltelepíteni dolgokat és leszedni dolgokat is megtudok csinálni. Na jó, legyen hat, csak azért, mert ezekhez, mint lány, értek. Nem vagyok olyan kitűnő, de sokak nem értik az ehhez hasonló dolgokat. Mert voltak olyan szerencsések egyes lányok, hogy nem a számítógép előtt töltötték a gyerekkoruk egy részét. Mázlisták.
- Na ne. Tényleg? -hajolt hozzám közelebb. Na ja. Mert neki muszáj, hogy a képedbe másszon. Lapozzunk. -És mondott rá, Dave szíve-hölgye valami kecsegtető választ? -vette udvariasra a formát. Gyakran szokta ezt csinálni heccből, ehhez a szerephez még a hangját is eltorzítja, hogy még udvariasabbnak tűnjön. Sőt. A jobb kezét a csípőjére teszi ilyenkor, a bal kezével meg kecses mozdulatokkal tart egy láthatatlan tányért. Ja és az a bizonyos beállás, amikor a bal lábát egy kicsit előrébb tartja, mint a jobbat, és ilyenkor láthatjuk őt bepucsítva. Csak egy kicsit.
- Nem. Vagyis tereltem a témát, mert kezdtem a monitoron át látni a fejét. Hogy valami nagyon extra durva módon ég a fejem... na meg miegymás -Blair kérdőn nézett rám. Zavart helyzetben össze-vissza beszélek, amit 2 percig gondol át, és csak utána kommentálja alul a dolgokat. Igen, ilyenkor le szokott szólni, hogy miért nem mondtam igent, miért kell mindig itt stresszezni, és arra várni, hogy egyszer majd lesz egy olyan pillanat, amiben el tud kapni és akkor még igent is mondok rá. Mármint Dave kapjon el. -Mindegy! -szóltam közbe, amikor már szólni akart. Inkább ne, főleg ne ennyi ember előtt. Voltak vagy négyen ezen a helyen. A nagyobb csoportok inkább hátrébb, a farmergatyesz- és cipőosztályon nézelődtek. A négy ember pedig két anyuka és két gyerek. Ugye, a kölykökben benne van a versenyszellem, ilyenkor bármire képesek. Még azt is elképzelem, hogy néhányan a cipőjüket rágják szét. -A lényeg, hogy... szívesen elmennék vele egy randira. Helyesnek tartom, talán még helyesebbnek Hogy-is-hívjáknál.
- Őőőő... Loomis?! -háborodott fel. -Elképesztő, hogy te csak a gyíkokat találod meg.
- Hé! Ő nem gyík -védtem Dave buráját. Aztán belegondoltam, hogy miket szokott lájkolgatni facebookon, milyen stílusban szokott írni és, hogy milyen témákat szeret leginkább. -Na jó. Egy kicsit. De attól, ha valaki számítógép függő, attól még lehet jó srác.
***
A jó srác jelzőt meg is kapta, amikor hazaértünk, bekapcsoltam a MacBookomat, és amint felléptem a közösségi hálóra, egyből rám írt.
- Szia, akkor? -ezt ő írta.
Eközben természetesen Joe is átjött, szóval ő közvetített, amikor nem voltam a gépnél és épp chipset öntöttem ki magunknak egy tálba.
- Hallod, mi az, hogy akkor? -ordított ki a konyhába Joe.
- Elhívott randizni. Igent mondjak?
- Á, hagyjad. Majd én lerendezem... -nem láttam, de képzeletben elképzeltem, hogy az ölébe veszi a kis laptopot, buzgón pötyögtet az én stílusomban, és közben az előző esti beszélgetést is elolvasgatja, hogy miről volt szó. Igen, ő Joe, a világ legjobb barátnője, akitől semmit nem lehet eltitkolni, mert fel tudja törni a jelszavamat. Meg bárki jelszavát, akit jól kiismer. Na, egy szó, mint száz. Josephine elkezdett chatelni Davvel, Dave pedig semmit nem tud az esetről. Töltöttem még magunknak kólát... amúgy igazából csak magamnak... a tálat felkaptam és mentem ki a konyhából a nappaliba. -Oké, hol randizzunk? -olvasta fel az üzenetet. -A hatodik utcai étteremben? Jó ötlet "mosolygós smiley".
- Mi? Mit csinálsz? -nevettem. -Tudod, hogy utálom azt a helyet.
- Ja, igen. Bocsi -az üzenetet már elküldte az étteremmel kapcsolatban, úgyhogy késő volt, hogy visszavonja. Ezért egy újabb ötlettel drukkolt elő. -Francba, mégsem jó az a hely. Nem szívlelem az ottani kaját "ferde szájú smiley". A főtéren is van egy étterem nem? -ezt a kérdést nekem címezte, én pedig bólintottam. Gyorsan bepötyögte, hogy hol legyen a randi helyszín meg hasonlókat is elintézett, mint például, hogy mikorra menjünk, hol találkozzunk, mert elvileg kellene előtte egy körülbelüli fél/egy órás séta, hogy a vacsora jól teljen el. Mármint, hogy összehangolódjunk, meg miegymás.
***
Hogy mióta beszélek vele? Nagyjából 2 hónapja. Mondanék hármat is, de azzal meg már sok lenne. Szóval. A két hónap, az két hónap. Naponta ír rám, vagy ha hiányolom őt, akkor én írok rá, azzal az egy szóval; szia. Volt, amikor két hétig nem hallottunk a másik felöl, mert olyan dolgot írt, amit nem kellett volna. Megbántott, nem érdekelt akkor, abban a szent minutumban a kiléte. Annyira magamba zuhantam, befordultam... mindketten a szakadék szélén álltunk. Ő, és én. A legszívesebben lelöktem volna, hadd szenvedjen, érezze úgy magát, ahogy most én. De a körülbelüli két hét megtette a hatását. Nem én kezdtem, hanem ő. Elnézést kért, megírta, hogy mennyire sajnálja, mert elég rossz passzban volt. Akkor egy kamraajtó fölött a kis lámpa pirosan villogni kezdett. A fejemben hallottam a hangos "Alarm! Alarm! Alarm!" hangot. Pár másodperc kellett ahhoz, hogy a sok érzelem kiszabaduljon a kis kamrából, ahova elzártam. Mondanom sem kell, hogy a millió érzés kiszakította az ajtót, és elöntötte a szívemet... és az eszemet, miszerint az a két hónap nem is két hónap, hanem kilenc. Majdnem egy éve beszélgetünk, a hangját skype-on keresztül pedig csak 20 percig hallottam, mert kijelentette; bocs, kezdődik a meccs. És kinyomta. Meg sem várta, hogy elköszönjek. Ezért ezt írásban tettem. Vissza sem írt. Fogalmam sem volt, hogy milyen meccsről beszélt, aztán a végén beugortt. Mivel a nagy high-tech cuccok imádója, és a skypera is kiírta -ezért nem keresgettem buzgón az aznapi meccseket a TV-ben; "RPG, kussolj!" Ja... szóval "kussoltam". Ja, és igen. Itt sértődtem be. Mi az, hogy "kussolj"? Anyád kussoljon, idióta állat. Áh, igen. És minden beugrott róla. Minden beszélgetés, minden, ami ebben a cirka egy évben történt.
Egyszer mondta, hogy jól nézek ki, de én akkor is kiröhögtem. Én, mont jó csaj státuszban? Már bocs, de én azt sem hinném el, ha tudnék rajzolni -amit ugye nem tudok-, ha azt mondanák, hogy szépen rajzolok. Oké, e most túl lett kombinálva, de aki érti, az érti, aki meg nem. annak meg jó napot. Jó, értem. Lehet, hogy erre értette azt, hogy kuss. Hogy ne zavarják és fárasszák az agyát ilyen beteg gondolatokkal. De ez se nem beteg és se nem hülyeség! Hanem egy igazán fontos dolog az életben! Ha neki nem, akkor nekem igenis az. Hagyjuk.
***
- Szia! -intett egy laza karlendítéssel, majd felállt a padról, amin idáig ült. Észre sem vettem, csak néztem magam elé és gondolkoztam. -Jeremiah? -nézett utánam, én meg kapcsoltam, hogy valaki az én nevemet mondja. Megálltam, és megfordultam. És szembe találtam magam egy felhőkarcolóval.
- Dave? -bólintott. -Szia -mosolyogtam. Úgy álltam a helyemen, mint egy cövek. A hasam elkezdett görcsölni. Mint minden első találkozásnál... Loomisnál nem ilyen volt az eset.
- Hogy vagy? Min gondolkoztál? -nevetett.
- Semmin -éreztem, ahogy az arcok kezd rákvörössé válni. És az ő arcán kezdett még jobban szétterülni az elégedett mosoly. -Csak a barátnőmmel beszéltem az előbb telefonom, és mondott valamit, ami elgondolkodtató -rögtönöztem.
- Akkor mégiscsak gondolkoztál valamin -mosolygott, egy-két lépéssel pedig közelebb lépett hozzám, és megsimította a karomat. Ettől fogva féltem a szemébe nézni. Inkább a mosolyát figyeltem. Az étteremben pedig próbálta velem felvenni a szemkontaktust, de én mindig elnéztem a másik irányba. Szégyenlős vagyok, na, és akkor mi van? -Félsz, vagy mi van? -nevetett.
- Nem -kényszerítettem az arcomra egy mosolyt.
- Akkor miért nem nézel a szemembe?
- Szép a mosolyod -vágtam rá őszintén.
- Neked is jól áll -nézett végre a szemembe. Átnyúlt az asztal felett, az állam alá nyúlt és megemelte a tekintetem. -Most jobb. És marad is így, kérlek-
- Oki -nevettem. Aztán úgy maradtam, és jól beszélgettünk. Mesélt nekem a high-tech gyűjteményéről, hogy éppenséggel milyen új headset-re gyűjt, meg milyen jó játékot vett tegnap. Nem volt unalmas, annak ellenére, hogy én milyen szinten nem értek ezekhez a szakszavakhoz. Ha a tízes listán kéne osztályozni engem, elérném a négyet. Nem vagyok az a tipikus "kocka", de ha azt mondanák, hogy kössem be a számítógépet mindennel együtt, azt meg tudnám csinálni. Meg feltelepíteni dolgokat és leszedni dolgokat is megtudok csinálni. Na jó, legyen hat, csak azért, mert ezekhez, mint lány, értek. Nem vagyok olyan kitűnő, de sokak nem értik az ehhez hasonló dolgokat. Mert voltak olyan szerencsések egyes lányok, hogy nem a számítógép előtt töltötték a gyerekkoruk egy részét. Mázlisták.
Nagyon jó!! ;)) ^_^
VálaszTörlés