Egy kisebb parkban foglaltunk helyet. Sötét volt ahhoz, hogy messzebb menjünk. A főtéri étteremből kiszállingóztunk, mind a ketten kipirultan, mivel 3 pohár bort biztos, hogy megittunk. Egymás mellett sétálva -én a karommal jobban magamra szorítva a kabátot, ő pedig a kezét zsebre dugta -beszélgettünk, és próbáltuk a másikat végig hallgatni. Eközben ugye már rég besötétedett, úgyhogy nem volt más döntés, a legközelebb eső parkot meglátogatjuk, és a sötétben próbáljuk nem felrúgni a beton padot, hanem a popsinkat letenni rá. Szerencsére sikerült, és megúszta a lábujjunk. Hehe...
- Valójában nincs. De egy kedves ismerősöm mondta, hogy jól fotózom. Csak egy jó gép kéne, és lenne a dolognak valóság alapja is, ha neki kezdenék -néztem rá. A szemei olyan szépen csillogtak, hogy elmosolyodtam és visszanéztem előre. A hűvösben dideregtem, már a karomat dörzsölgettem. Jó, hogy nem voltam annyira hülye, hogy nem szoknyát vettem fel, hanem egy világoskék jeggingset.
- Fázol? -nézett még mindig. Oldalra néztem rá, és megráztam a fejem. Ekkor rosszallóan rám nézett, ő is a példámat vette, és megrázta a fejét. Ekkor levette a fekete zakóját, és rám terítette. Közelebb csúszott hozzám a padon a sötétben, a combunk már össze ért. A jobbján ültem, bal kezével a bal karomat fogta, jobb kezével pedig a hátamat simogatta, ezzel is segítve, hogy felmelegedjek. -Most jobb? -mosolygott halványan.
- Ühüm -bólintottam. Annyira már nem dideregtem, viszont teljesen kész voltam. A hasam annyira bizsergett, hogy ki tudtam volna hányni magamból a körülbelül egy órával ezelőtt elfogyasztott Lasagne-t. A gyomromban annyira felpörögtek a pillangók, annyira kellemetlen érzés volt. Nem tudtam, miért váltja ezt ki belőlem az érintése, amikor azelőtt, az étteremben többször is megfogta a kezem. -Hány óra van?
Elcsúszott mellőlem, mármint visszacsúszott a helyére, hátradőlt a padon, a lábát kinyújtotta és a farmernadrág zsebében kutatott. Amikor megtalálta a telefonját, megnyomott rajta egy gombot. Először felolvasta, majd felém mutatta a kijelzőt. Fél tíz. Az órát lehet, hogy előbb láttam meg, de arra nem számíthatott, vagy nem tudom, hogy a hátterét is megláthatom. Egy idegen csaj volt rajta, egy szál melltartóban. Az alsó fele szerencsére, vagy nem, lekerült vagy nem fért már ki a kijelzőre.
- K-köszi. Haza szeretnék menni. M-már nagyon hűvös és sötét van. Meg barátnőm is át jön este fél tizenegy körül -próbáltam rögtönözni, de ez nem az én kenyerem. Próbáltam a lehető legelhihetőbb módon közölni vele, és kedvesen is, hogy a randinak vége. De amúgy már tényleg elég későn volt, és mára már elég volt a dolgokból. Reggel hét óta fent vagyok, a délelőttöt végig vásárolgattam, délután Joe lebeszélte Davevel, hogy hol legyen a nagy találkozás, és az első randi tetthelyszíne, és most ugye a randi vége felé járunk, ahol próbálom azt elhitetni vele, hogy... elvesztettem a fonalat.
- Oké -biccentett. -Haza kísérjelek?
Áááá, nem kell. Ugyan, miért jut ilyen baromság az eszedbe? Egy fiatal lány, este, tök sötétben, egyedül? Hazamegy? Wohhoow... neem. Felejtsd is el, hogy még egy ilyen hülyeséget kérdezz.
- Megtennéd? -válaszoltam vissza neki flegmán, amin kiakadt. -Bocsi, csak fáradt vagyok -valltam az igazat.
- Semmi -mosolyodott el halványan. -Na, hazakísérlek -egyenesedett fel a padról.
***
A hazafele út csendesen telt, én dideregtem, néha lopva vettem arról tudomást, hogy valaki sétál mellettem, ő pedig... csak zsebre dugott kézzel nézte a járdát, amin mindig rugdosott valami kavicsot. Nem értettem, hogy jelenleg mi baja, ha valamivel meg is bántottam, nem akartam.
- Itt is volnánk -mosolyogtam. Az öltönyét már vetettem volna le, amikor megfogta azt, és visszahelyezte a vállamra. -Vissz...
- Tartsd meg -mosolygott. Úristen, az a mosoly.
- Kö-köszi -mosolyodtam el. És az hiszem, hogy el is pirultam. -Akkor...
- Akkor...? -nézett oldalra egy pillanatra, majd vissza rám. -Ideje menned -mondta őszintén. -Jó éjt -abban a pillanatban megfogta a vállamat, kicsit közelebb lépett hozzám és egy puszit nyomott a szám bal sarkába. Ettől a gesztustól úgy megremegett alattam a föld, hogy rendesen belé kapaszkodtam. Megöleltem, és ő is visszaölelt. -Segítsek? -nevetett. Nem válaszoltam semmit, csak néztem oldalra, miközben öleltem. -Hahó? Föld hívja Jerryt.
- Mondtam már, hogy fáradt vagyok? -nevettem fel halkan és álmos tekintettel felpillantottam a kipirult arcára. Szívesen benyomtam volna az arcát, hogy lássam, mennyire puha. Igen, ez egy ilyen szokás. Akit ismerek, annak mind ezt csinálnám szívesen.
- Jó, hányadikon laksz?
- A negyediken. D-de nem kell felcipelned. Megyek magamtól is -löktem el magamat tőle, majd nyitottam is ki az ajtót, mire utánam kapott, és megfogta a kezem.
- Azért felkísérlek -mondta őszintén a szemembe.
Elkezdtem magamban imádkozni, hogy a hülye barátnőm ne legyen a lakásomban, ne csapja ki rám az ajtót, vagy legalább, ha a saját lakása ajtajából, a kukucskálón keresztül lesi az egész jelenetet, akkor nem ujjong hangosan, és nem ordibál ki, azzal a szöveggel: Hajrá Jerry, csak így tovább!
Szóval minden porcikámmal próbáltam ébren maradni, és nem összerogyni, sőt, még arra is gondolni, hogy az én legjobb barátnőm ne legyen ott, amikor egy fiú segít hazakísérni. Vagy mi.
Amíg a negyedikre értünk, eltelhetett 5 perc, ami nekem 20 percnek tűnt. Olyan lassan "kapkodtam" a lábaimat, amilyen gyorsan csak tudtam, de erőtlennek éreztem magam, és mondhatni, bármelyik pillanatban be tudtam volna aludni, de Dave próbált szóval tartani, beszélgetett velem, és nem hagyta, hogy elaludjak, amíg fel nem érünk.
- Van tesód?
- Nincs -ásítottam egy nagyot, amibe a szemem teljesen bele is könnyezett, sőt, azt hiszem, lehetséges, hogy nyammogtam egy sort, de ez már annyira részletkérdés, mint amikor a matek tanár felelésnél kérné, hogy a kapott összeget osszuk hattal. -Nincsen.
- Házi állatod?
A vörös tincseim közé nyúlt, és a fülem mögé türte azokat a göndör loknikat, amik zavarták, vagy nagyon feltűnően fujkodtam őket, és ezért megkímélt attól, hogy a tüdőm kapacitását tovább csesszem, csak azért, hogy ne idegesítsen az a tincs, amit épp fujkodok. Na. Ez összetett mondat volt.
- Nincs.
- ...kutyát?
- Hmph...? -néztem rá üveges tekintettel.
- Kutyát? -látta, hogy nem értem, mit akar. -Szeretnél kutyát?
A kérdést, mire feldolgoztam... belekezdett.
- Nekem van kutyám. Egy Huskym. Világosszürke, egyik szeme barna, a másik zöldes-kék.
- Szeretnék -válaszoltam a kérdésre, és gondolkoztam egy újon, amit én tehetnék fel neki. -Mi... mi a -ásítottam -neve?
- Kiwi -mosolygott a szemeimbe. -4.?
- Mi?
- A negyediken laksz?
- Ja... hmm. Igen.
- Akkor megjöttünk -biccentett.
Egy darabig még hezitáltam, hogy mit kéne mondanom, aztán úgy döntöttem, hogy nem is mondani kéne valamit, hanem a kulcsomat megkeresni. Közben árgus szemekkel nézett, hogy mit csinálok. Magamban meg azt gondoltam, hogy csak azt a kicseszett kulcsot keresem, és nem éppen találom. Nagyon nagy segítség, hogy nézi, mit szenvedek itt össze. Nem, hogy segítene.
- Segítsek?
- Hm? -néztem fel rá. Nem tudom, de ez az álmosság megsüketít...
- Az zakó zsebében matatsz.
...és megvakít.
- Hol van?
Jó. Fogalmam sincs, hogy mit kérdezett, de azt igen, hogy a táskámról volt szó. Mivel észbe kaptam, hogy a zakójában vagyok, és a táskát azt levettem, mielőtt felvettem a zakót. Vagy a táskára rá vettem a zakót? Mit tudjam én?! Hol a francban van a táskám? Amit még Blairtől kaptam szülinapomra. Az a szép elegáns barna, ami szinte minden elegáns ruhámhoz megy. És nem igaz, hogy most eltűnt.
Levettem az öltöny felsőt, hátha csak én vagyok a hülye, hogy nem érzem azt, hogy valami súly húzza a vállam. De nem volt ott sem. Dave próbált azzal nyugtatni, hogy valahol lecsúszhatott a lépcsőház valamelyik szintjén, ezért elment szinteket látogatni. Üres kézzel jött vissza.
- Hol hagytad utoljára?
- Nem -kapkodtam a levegőt pánikomban -,nem tudom.
A kezem még jobban remegett, mint eddig, jobban remegett, mint egész este alatt. A hasamban lévő lepkék most lenyugodtak, de előjött az a rettenthetetlen hányinger, ami mindig előjön nálam, ha valamit elveszítek. A víz kétszer is levert. Ez az érzés az egész esti érzéseimet túlszárnyalta.
- Jó, ne sírj -lépett egy lépéssel hozzám közelebb Dave, és megsimította az arcomat. Gyorsan el is lépett tőlem, nem tudta, mit csinál. -Visszamegyek az étterembe. Ha ott maradt, akkor biztos elrakták.
- Mi?! -kapcsolt az agyam egyből.
- Nyugi -fogta meg a két kezem. -Vissza megyek érte -ismételte meg. -Addig...
- A-asszem a szomszédban ellehetek -böktem magam felé Joe ajtajának irányába.
Dave érdeklődőn felnézett, hogy mire gondolok, aztán visszanézett rám. Azok a hihetetlen barna bociszemek, amik most fényesebben csillognak. Elfelejtettem egy időre a pánikomat, és elvesztem bennük. Egy időre.
- Jó, oké. Akkor oda beadom a táskád.
- Jó, oké -ismételtem őt, és elmosolyodtam. Még mindig a szemeibe bámulva.
A szemei úgy cikáztak egyik szememről a másikra, hogy már újból a lepkék kavarogtak a gyomromban, és nem a hányinger.
Már indult is, amikor gyorsan utána nyúltam. Megfogtam a karját. Fejével megfordult, majd mikor látta, hogy ragaszkodom még valamihez, teljes testtel felém irányult. Pár lépéssel közelebb mentem hozzá, míg addig, amíg 10 centi nem maradt közöttünk. Akkor megálltam, és újból a két szép szemeit vizsgáltam. Hihetetlenűl elkezdett mosolyogni. Ekkor újból elmosolyodtam, lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam az arcára. Az arcán elhalványult a mosoly, kicsit mintha el is pirult, ami rettentő édes tőle. Újból a szemeibe néztem. 5 perc, ha nem több, amit ott töltöttünk. Aztán megcsókolt. Két tenyere közé vette az arcom, gyengéd volt. Bal karommal a vállát fogtam, hogy valamiben támaszt leljek, jobb karommal pedig a tarkóját simogattam.
Aztán lelécelt. Még negyed órát beszélgettünk a lépcsőn ülve, fogtuk egymás kezét, de ez csak az utolsó két percben volt. Az a 2 perc mind úgy telt el, hogy imádkoztam, ne izzadjon nagyon a tenyerem. Elindult vissza az étterembe, hogy elhozza a táskámat.
Megfordultam, miután jól kinéztem magamnak azt lépcsőfordulót. Joe ajtaja előtt megálltam, és kopogni akartam... szerettem volna, de egy széles vigyor tárult a szemem elé.
- Te kis huncut! Ha nem cseszed el az egészet azzal, hogy ott hagyod azt a ronda táskát, akár az ágyadban is kiköthet a szőke herceg fehér lovon. Akarom mondani, Davey -röhögött a pofámba.
Megszoktam, hogy Joe ilyen "kegyesen" cukkolgat, ezért vele együtt nevettem, majd bementem és ledőltem a nagy és kényelmes franciaágyába pihenni 20 percet, majd elmentem fürdeni, hogy lemossam magamról a nap fáradalmait.
Amúgy meg tudtam, hogy lesni fog és hallgatózni az ajtóban. Akkor már arra gondolok, hogy direkt halkan nyammog a popcornon.
- Semmi -mosolyodott el halványan. -Na, hazakísérlek -egyenesedett fel a padról.
***
A hazafele út csendesen telt, én dideregtem, néha lopva vettem arról tudomást, hogy valaki sétál mellettem, ő pedig... csak zsebre dugott kézzel nézte a járdát, amin mindig rugdosott valami kavicsot. Nem értettem, hogy jelenleg mi baja, ha valamivel meg is bántottam, nem akartam.
- Itt is volnánk -mosolyogtam. Az öltönyét már vetettem volna le, amikor megfogta azt, és visszahelyezte a vállamra. -Vissz...
- Tartsd meg -mosolygott. Úristen, az a mosoly.
- Kö-köszi -mosolyodtam el. És az hiszem, hogy el is pirultam. -Akkor...
- Akkor...? -nézett oldalra egy pillanatra, majd vissza rám. -Ideje menned -mondta őszintén. -Jó éjt -abban a pillanatban megfogta a vállamat, kicsit közelebb lépett hozzám és egy puszit nyomott a szám bal sarkába. Ettől a gesztustól úgy megremegett alattam a föld, hogy rendesen belé kapaszkodtam. Megöleltem, és ő is visszaölelt. -Segítsek? -nevetett. Nem válaszoltam semmit, csak néztem oldalra, miközben öleltem. -Hahó? Föld hívja Jerryt.
- Mondtam már, hogy fáradt vagyok? -nevettem fel halkan és álmos tekintettel felpillantottam a kipirult arcára. Szívesen benyomtam volna az arcát, hogy lássam, mennyire puha. Igen, ez egy ilyen szokás. Akit ismerek, annak mind ezt csinálnám szívesen.
- Jó, hányadikon laksz?
- A negyediken. D-de nem kell felcipelned. Megyek magamtól is -löktem el magamat tőle, majd nyitottam is ki az ajtót, mire utánam kapott, és megfogta a kezem.
- Azért felkísérlek -mondta őszintén a szemembe.
Elkezdtem magamban imádkozni, hogy a hülye barátnőm ne legyen a lakásomban, ne csapja ki rám az ajtót, vagy legalább, ha a saját lakása ajtajából, a kukucskálón keresztül lesi az egész jelenetet, akkor nem ujjong hangosan, és nem ordibál ki, azzal a szöveggel: Hajrá Jerry, csak így tovább!
Szóval minden porcikámmal próbáltam ébren maradni, és nem összerogyni, sőt, még arra is gondolni, hogy az én legjobb barátnőm ne legyen ott, amikor egy fiú segít hazakísérni. Vagy mi.
Amíg a negyedikre értünk, eltelhetett 5 perc, ami nekem 20 percnek tűnt. Olyan lassan "kapkodtam" a lábaimat, amilyen gyorsan csak tudtam, de erőtlennek éreztem magam, és mondhatni, bármelyik pillanatban be tudtam volna aludni, de Dave próbált szóval tartani, beszélgetett velem, és nem hagyta, hogy elaludjak, amíg fel nem érünk.
- Van tesód?
- Nincs -ásítottam egy nagyot, amibe a szemem teljesen bele is könnyezett, sőt, azt hiszem, lehetséges, hogy nyammogtam egy sort, de ez már annyira részletkérdés, mint amikor a matek tanár felelésnél kérné, hogy a kapott összeget osszuk hattal. -Nincsen.
- Házi állatod?
A vörös tincseim közé nyúlt, és a fülem mögé türte azokat a göndör loknikat, amik zavarták, vagy nagyon feltűnően fujkodtam őket, és ezért megkímélt attól, hogy a tüdőm kapacitását tovább csesszem, csak azért, hogy ne idegesítsen az a tincs, amit épp fujkodok. Na. Ez összetett mondat volt.
- Nincs.
- ...kutyát?
- Hmph...? -néztem rá üveges tekintettel.
- Kutyát? -látta, hogy nem értem, mit akar. -Szeretnél kutyát?
A kérdést, mire feldolgoztam... belekezdett.
- Nekem van kutyám. Egy Huskym. Világosszürke, egyik szeme barna, a másik zöldes-kék.
- Szeretnék -válaszoltam a kérdésre, és gondolkoztam egy újon, amit én tehetnék fel neki. -Mi... mi a -ásítottam -neve?
- Kiwi -mosolygott a szemeimbe. -4.?
- Mi?
- A negyediken laksz?
- Ja... hmm. Igen.
- Akkor megjöttünk -biccentett.
Egy darabig még hezitáltam, hogy mit kéne mondanom, aztán úgy döntöttem, hogy nem is mondani kéne valamit, hanem a kulcsomat megkeresni. Közben árgus szemekkel nézett, hogy mit csinálok. Magamban meg azt gondoltam, hogy csak azt a kicseszett kulcsot keresem, és nem éppen találom. Nagyon nagy segítség, hogy nézi, mit szenvedek itt össze. Nem, hogy segítene.
- Segítsek?
- Hm? -néztem fel rá. Nem tudom, de ez az álmosság megsüketít...
- Az zakó zsebében matatsz.
...és megvakít.
- Hol van?
Jó. Fogalmam sincs, hogy mit kérdezett, de azt igen, hogy a táskámról volt szó. Mivel észbe kaptam, hogy a zakójában vagyok, és a táskát azt levettem, mielőtt felvettem a zakót. Vagy a táskára rá vettem a zakót? Mit tudjam én?! Hol a francban van a táskám? Amit még Blairtől kaptam szülinapomra. Az a szép elegáns barna, ami szinte minden elegáns ruhámhoz megy. És nem igaz, hogy most eltűnt.
Levettem az öltöny felsőt, hátha csak én vagyok a hülye, hogy nem érzem azt, hogy valami súly húzza a vállam. De nem volt ott sem. Dave próbált azzal nyugtatni, hogy valahol lecsúszhatott a lépcsőház valamelyik szintjén, ezért elment szinteket látogatni. Üres kézzel jött vissza.
- Hol hagytad utoljára?
- Nem -kapkodtam a levegőt pánikomban -,nem tudom.
A kezem még jobban remegett, mint eddig, jobban remegett, mint egész este alatt. A hasamban lévő lepkék most lenyugodtak, de előjött az a rettenthetetlen hányinger, ami mindig előjön nálam, ha valamit elveszítek. A víz kétszer is levert. Ez az érzés az egész esti érzéseimet túlszárnyalta.
- Jó, ne sírj -lépett egy lépéssel hozzám közelebb Dave, és megsimította az arcomat. Gyorsan el is lépett tőlem, nem tudta, mit csinál. -Visszamegyek az étterembe. Ha ott maradt, akkor biztos elrakták.
- Mi?! -kapcsolt az agyam egyből.
- Nyugi -fogta meg a két kezem. -Vissza megyek érte -ismételte meg. -Addig...
- A-asszem a szomszédban ellehetek -böktem magam felé Joe ajtajának irányába.
Dave érdeklődőn felnézett, hogy mire gondolok, aztán visszanézett rám. Azok a hihetetlen barna bociszemek, amik most fényesebben csillognak. Elfelejtettem egy időre a pánikomat, és elvesztem bennük. Egy időre.
- Jó, oké. Akkor oda beadom a táskád.
- Jó, oké -ismételtem őt, és elmosolyodtam. Még mindig a szemeibe bámulva.
A szemei úgy cikáztak egyik szememről a másikra, hogy már újból a lepkék kavarogtak a gyomromban, és nem a hányinger.
Már indult is, amikor gyorsan utána nyúltam. Megfogtam a karját. Fejével megfordult, majd mikor látta, hogy ragaszkodom még valamihez, teljes testtel felém irányult. Pár lépéssel közelebb mentem hozzá, míg addig, amíg 10 centi nem maradt közöttünk. Akkor megálltam, és újból a két szép szemeit vizsgáltam. Hihetetlenűl elkezdett mosolyogni. Ekkor újból elmosolyodtam, lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam az arcára. Az arcán elhalványult a mosoly, kicsit mintha el is pirult, ami rettentő édes tőle. Újból a szemeibe néztem. 5 perc, ha nem több, amit ott töltöttünk. Aztán megcsókolt. Két tenyere közé vette az arcom, gyengéd volt. Bal karommal a vállát fogtam, hogy valamiben támaszt leljek, jobb karommal pedig a tarkóját simogattam.
Aztán lelécelt. Még negyed órát beszélgettünk a lépcsőn ülve, fogtuk egymás kezét, de ez csak az utolsó két percben volt. Az a 2 perc mind úgy telt el, hogy imádkoztam, ne izzadjon nagyon a tenyerem. Elindult vissza az étterembe, hogy elhozza a táskámat.
Megfordultam, miután jól kinéztem magamnak azt lépcsőfordulót. Joe ajtaja előtt megálltam, és kopogni akartam... szerettem volna, de egy széles vigyor tárult a szemem elé.
- Te kis huncut! Ha nem cseszed el az egészet azzal, hogy ott hagyod azt a ronda táskát, akár az ágyadban is kiköthet a szőke herceg fehér lovon. Akarom mondani, Davey -röhögött a pofámba.
Megszoktam, hogy Joe ilyen "kegyesen" cukkolgat, ezért vele együtt nevettem, majd bementem és ledőltem a nagy és kényelmes franciaágyába pihenni 20 percet, majd elmentem fürdeni, hogy lemossam magamról a nap fáradalmait.
Amúgy meg tudtam, hogy lesni fog és hallgatózni az ajtóban. Akkor már arra gondolok, hogy direkt halkan nyammog a popcornon.
Juj! <3 de cukii :3
VálaszTörlés