Joe
Jerry pillanatok alatt kifeküdt. Persze, ilyenkor befoglalja az egész franciaágyat, így én megint aludhatok a nappaliban a kanapén. Jó, tudom. A kanapém az kihúzhatós, de ezzel, este, amikor az alattam lévők már rég az álomvilágban szenderülnek, sőt, még az, hogy én is rég az igazak álmán lengedeznék... röviden: atom lusta vagyok kihúzni azt a kanapét és megágyazni rajta.
Már javában a megágyazásnál tartottam, amikor valaki először csengetni próbált, ami pár nanoszekundumnyira hallatszott, majd heves, halk kopogásba kezdett. Halkan odalépdeltem, mivel tudom, hogy Jerry bármelyik neszre is felébred. Halkan nyitottam ki az ajtót.
- Szia -suttogta a magas, szinte fekete hajú, barna szemű srác. -Dave vagyok. Jerry itt van, ugye?
- Szia -köszöntem vissza -, persze. Tatyó?
- Itt van -nyújtotta felém a táskát. Elvettem tőle, majd még ott álltunk egymás előtt egy jó darabig. A táskában elkezdtem kutatgatni, hogy minden holmi megvan-e, és amint csatlakozott a telefonja a wifire, elkezdett csörögni, mint az atom, úgyhogy kiléptem az ajtón, amit becsuktam magam után, és a folyosón pittyegett tovább a drágaság. -Ja, egyébként Josephine -néztem fel a telefonból. Árgus szemekkel nézett, hogy mi van. -Joe -szűkítettem le a nevem.
Dave elég szűkszavú, ahogy észrevettem... megpróbáltam valamivel enyhíteni az állapotot.
- Jerry mesélte, hogy odavagy a kocka dolgokért.
- Aha -biccentett.
- Jerry is volt valaha nagy gépfüggő. Csak aztán befestette a haját, mert már ki volt attól, hogy annyian körbeugrálják, mert lány.
- Én erről nem tudtam -nézett rám kissé elpirultan.
- Ja, azt tudom. Nem mindenkinek beszél róla, mert azt hiszi, ezzel olyan különcnek tartják. Olyan különcnek. Hogy attól, mert a számítógépek nagy áldozatává vált kiskorában, kitaszítják.
- Kitaszítják? -kérdezett rá kérdőn felhúzott szemöldökkel.
- Elutasítják, elzavarják, ellökik maguktól. Mindig is félt az ilyen dolgoktól, de mostanában, hogy vörösre váltott, és elkezdett nőiesedni... sokkal jobban szereti a közönség. Azok népes táborába esett, akit a társadalom változtat át. Te ne változtasd meg őt. Szeretném, ha összejönnétek, szabadon választhat.
- Összejönnénk? -vörösödött el még jobban, én meg csak kinevettem.
- Figyelj. Lehet, hogy nem ugrálják őt körül annyian, mert nem mutatkozik ki, nagyon félénk. Viszont ha ismered, kinyitja a száját, és depiből egy pillanatról a másikba áltvált happy-be. De akit szeret, és kiválaszt... azzal tuti, hogy másképp bánna.
- Idáig hány kapcsolata volt?
- Ami komolyabb volt? -biccentett. -Kettő. Utálta, amikor a pasi kényszerítette őt dolgokra. Öltözzön lengébben, vagy alul. Nem szeret magából annyit mutatni. A hajára is érzékeny. Annyira próbál arra vigyázni, hogy szép maradjon, selymes, puha. Az utóbbi kapcsolatában az volt, hogy Greg a haját tépte, mert nem tetszett valami.
- Megviselte? -nézett rám. Bármennyire is elképesztő, igen. Biccentettem. -Én nem leszek ilyen.
- Majd kiderül, hogy többet költesz-e rá, mint a többi barátnődre. Célzok itt a konzolokra, meg ezekre.
Jeremiah
A reggelemet azzal töltöttem, hogy csendben, a fülhallgatót a telefonomba dugva, zenéz hallgattam és közben Messengeren beszélgettem Blairrel. Kérdezgetett a tegnap estéről, hogy milyen volt személyesen beszélgetni Davevel, milyen volt az ölelése, mennyivel magasabb nálam, meg hasonlók.
Dave, amint meghallottam a hangját. Kellemesen mély, nem az az irritáló, vagy az az ijesztően mély fajta. Az ő hangja olyan kellemes. Jó hallgatni, miközben mesél. A mosolya áldás, bármit teszek, nem tudok nem elolvadni tőle. Az ölelése csodás volt, sőt... a csókjáról ne is beszéljünk. A magassága számomra tökéletes, ne sokkal magasabb nálam ugyan, de azért is felhőkarcoló számomra. De legjobban a mosolya tetszett egész este alatt. Nem tudom még mindig felfogni, hogy mind ezt a találkozást, mind az egészet miért kaptam, mikor meg sem érdemeltem volna?
- Jerry -kopogott az ajtón Joe. -Felébredtél már? Szeretnék felöltözni.
- Még ne-hem! -mondtam vigyorogva.
- Meg a nagy szart! -csapta be az ajtót. -Utállak! -röhögött, és hozzám csapott egy párnát.
- Igen, én is szeretlek -könnyeztem be színjátékból, és egy láthatatlan zsepit lebegtettem meg.
Ölbe tett kézzel állt meg az ágya előtt, és idegességében toporzékolt. Vagy folytatta a szerepet, és ezt feltétlen kellett, hogy belesüllyessze az egész jelenetbe. Mert olyan vicces. Vagy nem tudom. Mindegy, a lényeg, hogy jó játékot alkottunk.
- Ja, hogy most meg zavartam a pasiddal való nyálas cseverészést? -mutatott a kezemben lévő telefonra, amin folytattam a pötyögtetést.
- Ő... ha te Blairt a pasimnak tekinted... -nevettem. -Amúgy meg a tegnapról kérdezget.
- Ó, oké. Akkor add azt ide, és én majd lerendezem -vette ki a kezemből a telefont. Időm sem volt arra, hogy ellenkezzem, mivel egy másodperc volt, hogy kicsavarta a kezeim közül a fehér telefont. -Ó, hát ez nagyon édes.
***
Mivel már két napja, hogy semmit nem hallottam felőle, elkezdtem aggódni, hogy most mi a franc történt. Rendesen beparáztam a gondolattól, hogy a drágalátos barátnőm ráhajtott az én kiszemeltemre, és elpróbálja happolni előlem. Bár, ha jobban belegondolok... Loomis jobb társaság lenne neki, mivel kockaság fóbiája van. Rühelli, ha egy srác többet nyomja a gépet, mint az ágyat. Igen... az ágyat.
És mivel Loomis a gépet csak chatelésre és videók nézegetésére használja főképp, de mivel pasiból van ő is, van egy pár játéka a laptopján. Pontosabban öt. Volt időm megszámolni, és kedvem bemagolni a neveket ahhoz, hogy most le tudjam írni. Inkább "startegy" játékok vannak: League of Legends, Diablo III., Path of Exile. Ezek a stratégiai feladványos mókaságok. A GTA San Andreas, ha jól értettem, miközben Dave magyarázta, egy Free World tulajdonképpen. És, vannak missziók is? Nem annyira figyeltem, de próbálkoztam nem bealudni. És mesélt valamit egy CS:GO nevezetű... ő. Lövöldözős játékról? Hogy mindig az ő csapata nyer, meg ilyenek. Vagyis ezt is Dave mesélte, hogy ők olyan szinten nyomják az ipart, hogy mindenkit lealáznak. Loomis pedig egy hónapban egyszer néz egy meccset és éli ki magát fél órán keresztül.
Szóval, egy szó, mint száz. Joe inkább rászállhatna Loomis barátunkra, mint Davere. Mert Davet szeretném jobban kiismerni. És... nem tudom.
Visszatérve a tárgyhoz. Rettenetesen hiányzik az, ahogyan írja a maga dolgát, ahogy próbálja velem elhitetni, hogy nem zavarom, amikor játszik. Hogy olvasom az üzeneteit. Amikor küld egy szomorú smiley-t, vagy egy mosolygósat. Amikor... hallom a hangját, érzem az érintését, tudom, hogy mellettem van. Megérzem, amikor a közelébe érek. A magassága. A szeme. A mosolya. Minden. Ahogy a mélyenszántó hangján löki a maga hülyeségét. Az, ahogyan rám néz. Amikor beszélünk. A poénjai, amiken mindig nevetek, mert tudom, hogy mennyire béna volt, de akkor is tetszett, mert ő mondta. Bár csak érezhetném. Bárcsak itt lenne mellettem, bárcsak hallanám újra a hangját. Bárcsak... bárcsak olvashatnám az üzeneteit. Ez a pillanat elszállt. Örökre.
- Min lógatod ennyire az orrod már megint? -lépett be az irodájába Blair. A kezében két palack ásványvíz volt, amit az előbb, az automatából vett. Az egyiket nekem szándékozta adni, mellé pedig egy csokiszeletet is az ölembe dobott.
- Csak gondolkoztam.
- Te mikor nem gondolkodsz? -eresztett felém egy mosolyt, amiből egy apró vigyor lett. Hiába, ezen az arckifejezésen mindig elmosolyodom. Szőkés haját eltűzte egy hullámcsattal. A tükörben még megigazította a kilógó tincseket, a szoknyáját is lejjebb húzta. Majd aztán ült le velem szembe, az asztal másik oldalára.
- Éreztél már úgy, hogy valaki átsétált az életeden? -próbáltam nem belenyögni a kérdésembe. Próbáltam nem elereszteni egy könnycseppet. Próbáltam határozott, és erős maradni.
- Igen -nézett a szemembe. -Miért?
- Csak kérdeztem.
A válaszom csupán ez volt, de amit legbelül, egy hang ordibált, az nem ez volt. Az teljesen az ellentéte volt. Hiányt szenvedek egy olyan személy miatt, akit csak egy este láttam, az volt a legelső alkalom, hogy személyesen beszéltünk. És már az is elmúlt.
- Pasi ügy? -nézett oldalra, majd kicsivel később rám. Kinéztem a mögötte lévő ablakon. Legelsőnek egy szép bárányfelhőt szúrtam ki az égen. Másodszorra pedig egy utasszállító repülőgépet, ami mintha abból a hatalmas gomolyból szállt volna ki.
- Mondhatni -mosolyodtam el egy pillanatra. Megfogtam az asztalra helyezett palackot, és kibontottam. Elvettem egy üvegpoharat, és azt félig feltöltöttem a buboréktól pezsgő vízzel. -De nem számít.
- Számít. Tudom, hogy mennyire magadba tudsz zuhanni ezekben a pillanataidban. És tudom, hogy nem fogod elmondani. Csak Joe-nak. Sőt, szerintem már tud is róla.
- Nem -kortyoltam bele a poharamba. -Sok mindent nem árulok el Joesephinenek. Mostanában nem szeretem, hogy kioktat. Arról, amit mondok, hogy én mit gondolok. Hogy én valamit így gondolok, akkor azt miért így gondolom. Belém akarja magyarázni a dolgokat. Tudom, próbálja azt tenni, ami jó lehet. De tudok magamra vigyázni. Olykor annyira elegem van belőle. Egyszerűen túl sok -tört ki belőlem egy szuszra az egész.
- Összevesztetek? -kerekedett el a szeme.
- Nem. Csak tudod, kell a távolság. Az, hogy minden nap együtt lógunk, nem sok mindent segít. Ha egy hét "Nembeszélekveled" van, és azután vesézünk ki egy-két dolgot, minden csupa derű. De ez?
Blair megbontotta az ásványvizét, kitöltötte a felét az üvegpohárba, és kortyolgatta. A szemével követett valakit, valaki olyan személyt, akitől mindig reszket, izgul a jelenlétében, vagy nagyon fontos.
- Miss Blair? -nyitott be egy fazon az irodába. A lány előttem rögtön felpattant, és mosolyt erőltetve az arcára, a zakóját igazgatva lép ki az asztal mögül és a magassarkú cipőjében topog a férfi irányába. Nem fordultam még meg, de mivel Blairrel találkozott a tekintetem, és a körmével megkarcolta a karomat, felálltam, és szembefordultam az úrral.
- Üdv -fogtak kezet egymással. -Ő itt a barátnőm, Jeremiah.
- Üdvözlöm -ahogy megnéztem, nem is tűnt úrnak. Nem sokkal idősebb nálunk, legalábbis nálam nem. Lezseren volt öltözve. Már, amennyire lehet lezseren felvenni egy elegáns inget, aminek a fele kinn lógott a gatyán, és az a sportcipő? Mindegy. Blair megfogta a karomat, félre húzott, a fazon pedig helyet foglalt a széken. Nem azon, amelyiken én ültem, hanem a mellette lévőn. Hogy kapná be...
- Jó, majd később még beszélünk, szia -suttogta, majd az ajtó felé kezdett lökdösni.
Jeremiah
A reggelemet azzal töltöttem, hogy csendben, a fülhallgatót a telefonomba dugva, zenéz hallgattam és közben Messengeren beszélgettem Blairrel. Kérdezgetett a tegnap estéről, hogy milyen volt személyesen beszélgetni Davevel, milyen volt az ölelése, mennyivel magasabb nálam, meg hasonlók.
Dave, amint meghallottam a hangját. Kellemesen mély, nem az az irritáló, vagy az az ijesztően mély fajta. Az ő hangja olyan kellemes. Jó hallgatni, miközben mesél. A mosolya áldás, bármit teszek, nem tudok nem elolvadni tőle. Az ölelése csodás volt, sőt... a csókjáról ne is beszéljünk. A magassága számomra tökéletes, ne sokkal magasabb nálam ugyan, de azért is felhőkarcoló számomra. De legjobban a mosolya tetszett egész este alatt. Nem tudom még mindig felfogni, hogy mind ezt a találkozást, mind az egészet miért kaptam, mikor meg sem érdemeltem volna?
- Jerry -kopogott az ajtón Joe. -Felébredtél már? Szeretnék felöltözni.
- Még ne-hem! -mondtam vigyorogva.
- Meg a nagy szart! -csapta be az ajtót. -Utállak! -röhögött, és hozzám csapott egy párnát.
- Igen, én is szeretlek -könnyeztem be színjátékból, és egy láthatatlan zsepit lebegtettem meg.
Ölbe tett kézzel állt meg az ágya előtt, és idegességében toporzékolt. Vagy folytatta a szerepet, és ezt feltétlen kellett, hogy belesüllyessze az egész jelenetbe. Mert olyan vicces. Vagy nem tudom. Mindegy, a lényeg, hogy jó játékot alkottunk.
- Ja, hogy most meg zavartam a pasiddal való nyálas cseverészést? -mutatott a kezemben lévő telefonra, amin folytattam a pötyögtetést.
- Ő... ha te Blairt a pasimnak tekinted... -nevettem. -Amúgy meg a tegnapról kérdezget.
- Ó, oké. Akkor add azt ide, és én majd lerendezem -vette ki a kezemből a telefont. Időm sem volt arra, hogy ellenkezzem, mivel egy másodperc volt, hogy kicsavarta a kezeim közül a fehér telefont. -Ó, hát ez nagyon édes.
***
Mivel már két napja, hogy semmit nem hallottam felőle, elkezdtem aggódni, hogy most mi a franc történt. Rendesen beparáztam a gondolattól, hogy a drágalátos barátnőm ráhajtott az én kiszemeltemre, és elpróbálja happolni előlem. Bár, ha jobban belegondolok... Loomis jobb társaság lenne neki, mivel kockaság fóbiája van. Rühelli, ha egy srác többet nyomja a gépet, mint az ágyat. Igen... az ágyat.
És mivel Loomis a gépet csak chatelésre és videók nézegetésére használja főképp, de mivel pasiból van ő is, van egy pár játéka a laptopján. Pontosabban öt. Volt időm megszámolni, és kedvem bemagolni a neveket ahhoz, hogy most le tudjam írni. Inkább "startegy" játékok vannak: League of Legends, Diablo III., Path of Exile. Ezek a stratégiai feladványos mókaságok. A GTA San Andreas, ha jól értettem, miközben Dave magyarázta, egy Free World tulajdonképpen. És, vannak missziók is? Nem annyira figyeltem, de próbálkoztam nem bealudni. És mesélt valamit egy CS:GO nevezetű... ő. Lövöldözős játékról? Hogy mindig az ő csapata nyer, meg ilyenek. Vagyis ezt is Dave mesélte, hogy ők olyan szinten nyomják az ipart, hogy mindenkit lealáznak. Loomis pedig egy hónapban egyszer néz egy meccset és éli ki magát fél órán keresztül.
Szóval, egy szó, mint száz. Joe inkább rászállhatna Loomis barátunkra, mint Davere. Mert Davet szeretném jobban kiismerni. És... nem tudom.
Visszatérve a tárgyhoz. Rettenetesen hiányzik az, ahogyan írja a maga dolgát, ahogy próbálja velem elhitetni, hogy nem zavarom, amikor játszik. Hogy olvasom az üzeneteit. Amikor küld egy szomorú smiley-t, vagy egy mosolygósat. Amikor... hallom a hangját, érzem az érintését, tudom, hogy mellettem van. Megérzem, amikor a közelébe érek. A magassága. A szeme. A mosolya. Minden. Ahogy a mélyenszántó hangján löki a maga hülyeségét. Az, ahogyan rám néz. Amikor beszélünk. A poénjai, amiken mindig nevetek, mert tudom, hogy mennyire béna volt, de akkor is tetszett, mert ő mondta. Bár csak érezhetném. Bárcsak itt lenne mellettem, bárcsak hallanám újra a hangját. Bárcsak... bárcsak olvashatnám az üzeneteit. Ez a pillanat elszállt. Örökre.
- Min lógatod ennyire az orrod már megint? -lépett be az irodájába Blair. A kezében két palack ásványvíz volt, amit az előbb, az automatából vett. Az egyiket nekem szándékozta adni, mellé pedig egy csokiszeletet is az ölembe dobott.
- Csak gondolkoztam.
- Te mikor nem gondolkodsz? -eresztett felém egy mosolyt, amiből egy apró vigyor lett. Hiába, ezen az arckifejezésen mindig elmosolyodom. Szőkés haját eltűzte egy hullámcsattal. A tükörben még megigazította a kilógó tincseket, a szoknyáját is lejjebb húzta. Majd aztán ült le velem szembe, az asztal másik oldalára.
- Éreztél már úgy, hogy valaki átsétált az életeden? -próbáltam nem belenyögni a kérdésembe. Próbáltam nem elereszteni egy könnycseppet. Próbáltam határozott, és erős maradni.
- Igen -nézett a szemembe. -Miért?
- Csak kérdeztem.
A válaszom csupán ez volt, de amit legbelül, egy hang ordibált, az nem ez volt. Az teljesen az ellentéte volt. Hiányt szenvedek egy olyan személy miatt, akit csak egy este láttam, az volt a legelső alkalom, hogy személyesen beszéltünk. És már az is elmúlt.
- Pasi ügy? -nézett oldalra, majd kicsivel később rám. Kinéztem a mögötte lévő ablakon. Legelsőnek egy szép bárányfelhőt szúrtam ki az égen. Másodszorra pedig egy utasszállító repülőgépet, ami mintha abból a hatalmas gomolyból szállt volna ki.
- Mondhatni -mosolyodtam el egy pillanatra. Megfogtam az asztalra helyezett palackot, és kibontottam. Elvettem egy üvegpoharat, és azt félig feltöltöttem a buboréktól pezsgő vízzel. -De nem számít.
- Számít. Tudom, hogy mennyire magadba tudsz zuhanni ezekben a pillanataidban. És tudom, hogy nem fogod elmondani. Csak Joe-nak. Sőt, szerintem már tud is róla.
- Nem -kortyoltam bele a poharamba. -Sok mindent nem árulok el Joesephinenek. Mostanában nem szeretem, hogy kioktat. Arról, amit mondok, hogy én mit gondolok. Hogy én valamit így gondolok, akkor azt miért így gondolom. Belém akarja magyarázni a dolgokat. Tudom, próbálja azt tenni, ami jó lehet. De tudok magamra vigyázni. Olykor annyira elegem van belőle. Egyszerűen túl sok -tört ki belőlem egy szuszra az egész.
- Összevesztetek? -kerekedett el a szeme.
- Nem. Csak tudod, kell a távolság. Az, hogy minden nap együtt lógunk, nem sok mindent segít. Ha egy hét "Nembeszélekveled" van, és azután vesézünk ki egy-két dolgot, minden csupa derű. De ez?
Blair megbontotta az ásványvizét, kitöltötte a felét az üvegpohárba, és kortyolgatta. A szemével követett valakit, valaki olyan személyt, akitől mindig reszket, izgul a jelenlétében, vagy nagyon fontos.
- Miss Blair? -nyitott be egy fazon az irodába. A lány előttem rögtön felpattant, és mosolyt erőltetve az arcára, a zakóját igazgatva lép ki az asztal mögül és a magassarkú cipőjében topog a férfi irányába. Nem fordultam még meg, de mivel Blairrel találkozott a tekintetem, és a körmével megkarcolta a karomat, felálltam, és szembefordultam az úrral.
- Üdv -fogtak kezet egymással. -Ő itt a barátnőm, Jeremiah.
- Üdvözlöm -ahogy megnéztem, nem is tűnt úrnak. Nem sokkal idősebb nálunk, legalábbis nálam nem. Lezseren volt öltözve. Már, amennyire lehet lezseren felvenni egy elegáns inget, aminek a fele kinn lógott a gatyán, és az a sportcipő? Mindegy. Blair megfogta a karomat, félre húzott, a fazon pedig helyet foglalt a széken. Nem azon, amelyiken én ültem, hanem a mellette lévőn. Hogy kapná be...
- Jó, majd később még beszélünk, szia -suttogta, majd az ajtó felé kezdett lökdösni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése