Dave különösképp furcsán viselkedett, miután nem tudtam, hogy mit mondjak. Meglepett, mert nem erre számítottam, de... ugyanakkor nagyon faján esett, hogy ilyent kér tőlem. Bármit mond, cselekszik, nekem az bejön. Nem tudom. Valahogy a stílusa az, ami megfogott engem. Bár kitudja, hogy mi fog történni több hét múlva, egyáltalán, ha addig együtt leszünk. Egy kapcsolatban két fél vesz részt. Mind a két félnek tennie kell a másikért, alkalmazkodni hozzá. Az, hogy két hónapja úgy vagyunk a másikkal, hogy minden klappol... Joe meg is jegyezte nekem, hogy miért nem kapom össze magam jobban, és igyekezek azért, amiért. Ezzel utalva arra, hogy szerény (nem szerény, az sosincs) véleménye szerint tökéletesen kiegészítjük egymást, mert mind a ketten nyomingerek vagyunk, az életben nem találnánk mást, és mindig az előző falaton rágódnánk. Ezért javasolja azt, hogy ragadjak le egy embernél. Tudom. Mind ezt értem, ugyanakkor. Ott van Loomis is a háttérben. Titokban chatelek vele, beszélgetek vele, és eljárok vele helyekre. Gyakran beszélgetünk és találkozunk össze, ezért nem tudom, hogy mit tegyek. Vele nem olyan a helyzet, mint Davevel. Vele sokkal messzebb jutottam, sokkal többet tudtam meg belőle, mint azelőtt. Loo? Fogalmam sincs. Helyes a felfogása, dögös... az tetszik benne, hogy mindenen felhúzza magát, majd amikor rám néz, valamilyen varázs folytán lenyugszik. Talán, mert én nem tettem vele semmit, ami miatt bűnhődnöm kéne. Bárki a gatyájába mászik (persze átvitt értelemben), felbosszantja, üt, csapkod, csak legyen min levezetnie a dühét. Ha az útját állom, megáll egy pillanatra, vagy lelassít, lenéz rám... elfogadja, hogy vagyok. S tova száll. Nem lök el, egy pillanatra felgyúl szemében a láng, amitől mosolyog, én is elmosolyodok... aztán kikerül, és megyünk tovább utunkra. Ezt a jelenetet többször is eljátszottuk, többször hagyott ott egy hely közepén, mert valaki nem azt tette, ami neki jó lett volna. Az útját állta, valami olyasmit tett, amit nem kellett volna. Összetört egy poharat, amit természetesen nekem kellett kifizetnem utólag, mivel ott hagyott. Feldühítették, megalázták... ez tetszik benne. Minden lány akar egy olyan fiút, aki rossz, de az a fiú csakis miatta változik meg, és lesz kegyes hozzá. Mert a fiú szereti a lányt, a lány tudja, hogy a fiú szereti őt, a fiú tudja, hogy mit kell ahhoz tennie, hogy a lányt, magát, megtartsa. Ezt mondom én. Egy olyan szingli csaj, aki szívesen néz filmeket egymagában, pillanataiban fújj az orrát, mert csöpögőset néz, egy bödön fagyival a kezében várja, hogy mi történik. Mit tudhatnék én a kapcsolatokról? Mit? Sosem volt olyan, amit igazán át tudtam volna élni. Szeretet, együttérzés, barátság, motiválás, de legfőképp összetartás. Külső szemmel is tud az ember alkalmazkodni, sőt. Az ember jobban, így tudja megítélni, hogy egy pár miképp boldog. Látja az arckifejezéseket, a grimaszokat, a mosolyokat. Legfőképp ez egy külső szemlélő segítsége, a "mások" arca. Döntöttem. Mindig ez van, minden történetben, szeretném, ha az emberek az én történetemet is megtudnák. Terjedjenek azok szájról szájra... de tudatni akarom mindenkivel. Szeretem ezt csinálni.
- Bármit mondasz... teszel... -néztem szemeibe, amik csak úgy csillogtak a vágytól, ismét -nem mondhatok nemet.
- Ezek szerint... az enyém vagy? -virult ki egy pillanatra.
- Próbáljuk meg... -megfogtam az arcát, megsimítottam, majd megöleltem. Döbbent testtartással fogadta a híremet, majd mikor megéreztem a mély lélegzet vételét, mintha köpött volna egy levegő gombócot, ami a tüdejében akadt. Nem hitte el, amit hall. Hiába. Én sem hittem volna el, amit mondok.
Próbára teszem azt, hogy mi lesz több nap múlva. Fogok egyáltalán szerelmet érezni? Tudok majd úgy nézni rá, mint a barátomra? Fogok majd irigykedve bámulni a nálam szebb lányokra, akik mellett elhaladok, Davevel az oldalamon? Ő megfogadja a szavát, hogy csakis az enyém, én meg csakis az övé vagyok? Fogja bámulni azokat a lányokat, akik megfordulnak körülötte? Tud majd úgy szeretni, ahogy én szeretném őt? Kérdések... kérdések cikáznak a fejemben mindenütt. A kérdések, amik meg gátolnak abban, hogy bármi más elfoglaltságot teljesítsek.
- Miért teszed ezt velem, te Nő? -nyögött a nyakamba Dave, hangjában hallottam azt a megkönnyebbült boldogságot. Szorosabban ölelt, annyira nem volt szoros az ölelése, hogy majd megfojt. Kellemes volt, a hátamat simogatta, szorította rajta az anyagot, húzott jobban magához.
Csak mosolyogtam. Kedvelem ezt az érzést. Segítek rajta, pusztán a jelenlétemmel. Az viszont elhervaszt, hogy mit mondok majd Loonak. Beszélni fogok vele.
***
- Nem tesz semmit -mosolygott rám azzal a vigyori képével, majd leült mellém.
- Azért köszönöm -bontottam ki a dönert, amit az imént nyomott a kezembe. Ő már a felét beburkolta, kólát ivott rá, amivel engem is megkínált, de nem szeretem, ezért elutasítottam.
- És... mi van veled? -törölte meg a száját egy szalvétába, majd összegyűrte azt, és beledobta a kábé két méterrel távolabb lévő kukába.
- Loo -szólítottam meg. Figyelt rám, ezért nem kellett sokat várnom azzal, hogy elmondjam neki a dolgokat. Majd aztán arra gondoltam, hogy miért kell a dolgokat ennyire túlparáznom? Loomis csak a barátom, vele nem történt semmi olyan, amitől megváltozott volna minden. Majd csak elmosolyodtam, és folytattam. -26 vagy nem? -bólintott. -Volt már tartós kapcsolatod?
- Mire gondolsz?
- Volt már egy olyan lány, akivel több ideig együtt voltál? Többet éreztél iránta?
- Miért kérded?
- Csak érdekel -vontam meg a vállam, majd beleharaptam a kajámba, hogy ne tudjon mást kérdezni. Vagy, hogy tudjak a kérdésen rágódni (szó szerint) egy darabig.
Loomis egy darabig hezitált a kérdésen, és a válaszon, hogy mit mondjon. Vagy, hogy miért kérdezek ilyeneket. Nem tudom, nem látok bele a fejébe. Soha nem is láttam, s nem is akarok. Mindenkinek meg van a maga véleménye, minek belekutakodni?
- Volt.
- Meddig tartott?
- Miért érdekel ez ennyire?! -förmedt rám. Meglepődtem, amilyen arckifejezéssel meredt felém. Csak megvontam a vállam, és tovább ettem a kajámat. -Jó érzés a múltamban kutakodni, Ribanc?!! -állt fel elém, kihúzta magát. A soha nem látott düh az arcán, hogy most én húztam fel... a szeme tűzben égett, ölni is tudott volna. Lenyeltem azt a falatot, a dönert pedig félre raktam magam mellé.
- Nem-mondtam-semmi-rosszat -szűrtem a fogaim között.
Lassan felálltam a helyemről, Loomis még mindig a fenyegető testtartásában állt előttem. A kék íriszei most még csodálatra méltóbbak voltak, nagyobb utat vájtak belém, de most nem szabadott elvesznem bennük. Próbálkoztam egy fikarcnyi érintéssel, de amint megállapította, hogy felé közelítek, dühösen húzódott hátrébb. Próbáltam rámosolyogni, de egy az, hogy nem ment, kettő pedig az, hogy még mindig olyan ijesztő fapofával állt előttem.
Inkább az arcvonalai enyhítése érdekében, lenéztem a cipőm orrára, mintha valami olyan érdekes lett volna. Gondolkoztam azon, hogy itt az ideje lelépni, nem lenne jó ötlet tovább maradni... ki tudja, hogy mi történhet. Ha itt maradok, lehet, hogy megenyhül... de ennek az esélyét én 25%-ra se tippelem.
A hazafelé vezető utat vizslattam. Hirtelen megfordultam, hogy felvegyem a válltáskámat (amit Dave hozott vissza nekem), elraktam a Dönert. Loomis hátrált egy lépést, mikor visszafordultam.
- Ő... köszi a kaját -megköszörültem a torkom, mielőtt ránéztem volna az arcára. A szemébe nem, csak az arcára. -Most haza kell mennem. Vár a munka -füllentettem egyet gyorsan.
Elálltam előle, még egy ideig ott maradtam, majd inkább tényleg léptem, mert ez kezdett nagyon kínossá válni. Elköszönésem után a sarokig érve meg sem mertem fordulni, és/vagy irányába nézni, hogy még ott van-e. A sarokból még oldalra fordítottam a fejem, de már ő is úton volt, gurult a gördeszkán.
Amint átértem a másik utcára, megrázkódott a vállam, arcomon pár kövér könnycsepp gördült végig. Nem mondok újat azzal, ha azt mondom; megijedtem. Velem még soha senki nem beszélt így, és nem is viselkedett így. Szörnyű volt.
Félúton hazafejé beültem a Városligetbe. Komoran bámultam magam elé, a mellkasomban nyomott valami... valami istentelen érzés. Azonnal elkezdtem matatni a táskámban. Amint megtaláltam a telefonomat, tárcsázni kezdtem Blair számát.
- Gyorsan -vette fel pár csengés után.
- Ráérsz?
- Miért?
- Beszélni akarok veled -hadartam gyorsan, levegőm sem igen volt.
- Most?
- Most! -vágtam rá.
Hallottam, hogy a vonal másik végén egy fura fazon prédikál, hogy mennyire nem érti, hogy miért kell ennyit telefonálgatni a fontos megbeszéléseken. Főleg, amikor ő ott van. Mert az úr állítja, ha tudná, a világ összes mobilját fogná, és elégetné. Na azt megnézem. Tuti az első, aki megölné, az Joe lenne.
Blair hangosan fújta ki a levegőt, szinte láttam magam előtt, hogy a kiló vakolat alatt egy fáradt arc lakozik.
- Hol vagy?
- Városliget.
- 5 perc.
***
- A szemét! -húzta össze a szemeit.
- Nem bírok a szemébe nézni.
Blair megsimította a karomat, majd biztatóan elmosolyodott.
- Te nem tudod, milyen arcot vágott! -vádoltam meg teljesen jogosan. -Csak el akartam neki mondani, hogy van valakim, hogy tudjon róla... mert szerintem ez fontos. Úgy gondoltam, ennyit ő is megérdemel.
- Akkor rosszul gondoltad -világosított fel a tényről, hogy én nem látok tisztán. Sosem. Vakon bízom a sorsban. -Ha el is akartad neki mondani, akkor nem így.
Egyetértően biccentettem, majd láttam, hogy halványan elmosolyog. Attól a pillanattól telt el 5 perc. Ez alatt a kellemesnek nem mondható 5 perc alatt gondolkoztam dolgokon.
- Lehet, hogy a motorbaleset az oka -motyogtam. Még mindig magam elé bámultam, fel sem tűnt, hogy mindezt hangosan kimondtam.
- Biztos... -szólt közbe Blair, majd ráfigyeltem. -Nem tudom miről beszélsz, de amit csinálsz, azt fejezd abba! Nem sok pozitív születik ilyen pillanataidban. Menjünk inkább kajálni.
- Most ettem.
- Akkor burkoljunk sütit -próbálkozott. Gondolta: Próba cseresznye!
- Nem vagyok éhes -néztem rá őszintén.
- Akkor... -próbált valami frappánssal előrukkolni. Nem is tudom... -gyere át!
- És a munkád? -kerekedett el a szemem.
- Kit érdekel?
- Ki fognak csapni -néztem mélyen a szemébe. -Nem találsz még egy ehhez fogható munkát. Nem rúghatnak ki miattam.
Blair megtenne bármit, csak azért, hogy megtartsa az állását. Igenis, egy nagyon jó kis állásról van szó, hogy egy magamfajta miatt elveszítse.
A lány rám nézett. Szóra nyitotta a száját, de nem mondott semmit. Nem tudott mondani semmit, mert szó szerint belé fojtotta a szót a telefonja csengőhangja. Elővette a válltáskája oldalából, rám nézett és felvette.
- Pete? Nem... Igen, tudom. Ha... Jó, rendben. Visszhall -lerakta a telefont. Fapofával nézett rám. Megköszörülte a torkát, mielőtt beszélni kezdett volna hozzám. -Igazad volt. A főnököm volt az.
- Menj.
- Mi lesz veled?
- Ha jól tudom, eddig még senki nem halt bele ilyen dolgokba -mosolyodtam el halványan.
Felálltam a helyemről, még egy kis ideig egymás előtt álltunk, mint a gyökerek, aztán öleltük csak meg egymást.
Gondolkoztam, hogy most hova menjek. Haza, ahol egész nap egyedül vagyok, egymagamban, viszont este hétkor garantáltan átjön Joe... vagy Dave. Viszont Ő észre venné rajtam, hogy nem vagyok okés (Joe is észre veszi, de ha ő tudja, nem zavar). Megkérdezné, hogy mi bajom... itt két pont lehetséges. 1. Elmondanám neki az igazat, ami fájna neki, hogy egy fiú miatt siránkozom. 2. Hazudok neki, ami még jobban nyomná a lelkem, de azzal a pozitív tudattal élnék (már amennyire pozitív lehet), hogy amiről nem tud, az nem fáj.
***
- Nem tesz semmit -mosolygott rám azzal a vigyori képével, majd leült mellém.
- Azért köszönöm -bontottam ki a dönert, amit az imént nyomott a kezembe. Ő már a felét beburkolta, kólát ivott rá, amivel engem is megkínált, de nem szeretem, ezért elutasítottam.
- És... mi van veled? -törölte meg a száját egy szalvétába, majd összegyűrte azt, és beledobta a kábé két méterrel távolabb lévő kukába.
- Loo -szólítottam meg. Figyelt rám, ezért nem kellett sokat várnom azzal, hogy elmondjam neki a dolgokat. Majd aztán arra gondoltam, hogy miért kell a dolgokat ennyire túlparáznom? Loomis csak a barátom, vele nem történt semmi olyan, amitől megváltozott volna minden. Majd csak elmosolyodtam, és folytattam. -26 vagy nem? -bólintott. -Volt már tartós kapcsolatod?
- Mire gondolsz?
- Volt már egy olyan lány, akivel több ideig együtt voltál? Többet éreztél iránta?
- Miért kérded?
- Csak érdekel -vontam meg a vállam, majd beleharaptam a kajámba, hogy ne tudjon mást kérdezni. Vagy, hogy tudjak a kérdésen rágódni (szó szerint) egy darabig.
Loomis egy darabig hezitált a kérdésen, és a válaszon, hogy mit mondjon. Vagy, hogy miért kérdezek ilyeneket. Nem tudom, nem látok bele a fejébe. Soha nem is láttam, s nem is akarok. Mindenkinek meg van a maga véleménye, minek belekutakodni?
- Volt.
- Meddig tartott?
- Miért érdekel ez ennyire?! -förmedt rám. Meglepődtem, amilyen arckifejezéssel meredt felém. Csak megvontam a vállam, és tovább ettem a kajámat. -Jó érzés a múltamban kutakodni, Ribanc?!! -állt fel elém, kihúzta magát. A soha nem látott düh az arcán, hogy most én húztam fel... a szeme tűzben égett, ölni is tudott volna. Lenyeltem azt a falatot, a dönert pedig félre raktam magam mellé.
- Nem-mondtam-semmi-rosszat -szűrtem a fogaim között.
Lassan felálltam a helyemről, Loomis még mindig a fenyegető testtartásában állt előttem. A kék íriszei most még csodálatra méltóbbak voltak, nagyobb utat vájtak belém, de most nem szabadott elvesznem bennük. Próbálkoztam egy fikarcnyi érintéssel, de amint megállapította, hogy felé közelítek, dühösen húzódott hátrébb. Próbáltam rámosolyogni, de egy az, hogy nem ment, kettő pedig az, hogy még mindig olyan ijesztő fapofával állt előttem.
Inkább az arcvonalai enyhítése érdekében, lenéztem a cipőm orrára, mintha valami olyan érdekes lett volna. Gondolkoztam azon, hogy itt az ideje lelépni, nem lenne jó ötlet tovább maradni... ki tudja, hogy mi történhet. Ha itt maradok, lehet, hogy megenyhül... de ennek az esélyét én 25%-ra se tippelem.
A hazafelé vezető utat vizslattam. Hirtelen megfordultam, hogy felvegyem a válltáskámat (amit Dave hozott vissza nekem), elraktam a Dönert. Loomis hátrált egy lépést, mikor visszafordultam.
- Ő... köszi a kaját -megköszörültem a torkom, mielőtt ránéztem volna az arcára. A szemébe nem, csak az arcára. -Most haza kell mennem. Vár a munka -füllentettem egyet gyorsan.
Elálltam előle, még egy ideig ott maradtam, majd inkább tényleg léptem, mert ez kezdett nagyon kínossá válni. Elköszönésem után a sarokig érve meg sem mertem fordulni, és/vagy irányába nézni, hogy még ott van-e. A sarokból még oldalra fordítottam a fejem, de már ő is úton volt, gurult a gördeszkán.
Amint átértem a másik utcára, megrázkódott a vállam, arcomon pár kövér könnycsepp gördült végig. Nem mondok újat azzal, ha azt mondom; megijedtem. Velem még soha senki nem beszélt így, és nem is viselkedett így. Szörnyű volt.
Félúton hazafejé beültem a Városligetbe. Komoran bámultam magam elé, a mellkasomban nyomott valami... valami istentelen érzés. Azonnal elkezdtem matatni a táskámban. Amint megtaláltam a telefonomat, tárcsázni kezdtem Blair számát.
- Gyorsan -vette fel pár csengés után.
- Ráérsz?
- Miért?
- Beszélni akarok veled -hadartam gyorsan, levegőm sem igen volt.
- Most?
- Most! -vágtam rá.
Hallottam, hogy a vonal másik végén egy fura fazon prédikál, hogy mennyire nem érti, hogy miért kell ennyit telefonálgatni a fontos megbeszéléseken. Főleg, amikor ő ott van. Mert az úr állítja, ha tudná, a világ összes mobilját fogná, és elégetné. Na azt megnézem. Tuti az első, aki megölné, az Joe lenne.
Blair hangosan fújta ki a levegőt, szinte láttam magam előtt, hogy a kiló vakolat alatt egy fáradt arc lakozik.
- Hol vagy?
- Városliget.
- 5 perc.
***
- A szemét! -húzta össze a szemeit.
- Nem bírok a szemébe nézni.
Blair megsimította a karomat, majd biztatóan elmosolyodott.
- Te nem tudod, milyen arcot vágott! -vádoltam meg teljesen jogosan. -Csak el akartam neki mondani, hogy van valakim, hogy tudjon róla... mert szerintem ez fontos. Úgy gondoltam, ennyit ő is megérdemel.
- Akkor rosszul gondoltad -világosított fel a tényről, hogy én nem látok tisztán. Sosem. Vakon bízom a sorsban. -Ha el is akartad neki mondani, akkor nem így.
Egyetértően biccentettem, majd láttam, hogy halványan elmosolyog. Attól a pillanattól telt el 5 perc. Ez alatt a kellemesnek nem mondható 5 perc alatt gondolkoztam dolgokon.
- Lehet, hogy a motorbaleset az oka -motyogtam. Még mindig magam elé bámultam, fel sem tűnt, hogy mindezt hangosan kimondtam.
- Biztos... -szólt közbe Blair, majd ráfigyeltem. -Nem tudom miről beszélsz, de amit csinálsz, azt fejezd abba! Nem sok pozitív születik ilyen pillanataidban. Menjünk inkább kajálni.
- Most ettem.
- Akkor burkoljunk sütit -próbálkozott. Gondolta: Próba cseresznye!
- Nem vagyok éhes -néztem rá őszintén.
- Akkor... -próbált valami frappánssal előrukkolni. Nem is tudom... -gyere át!
- És a munkád? -kerekedett el a szemem.
- Kit érdekel?
- Ki fognak csapni -néztem mélyen a szemébe. -Nem találsz még egy ehhez fogható munkát. Nem rúghatnak ki miattam.
Blair megtenne bármit, csak azért, hogy megtartsa az állását. Igenis, egy nagyon jó kis állásról van szó, hogy egy magamfajta miatt elveszítse.
A lány rám nézett. Szóra nyitotta a száját, de nem mondott semmit. Nem tudott mondani semmit, mert szó szerint belé fojtotta a szót a telefonja csengőhangja. Elővette a válltáskája oldalából, rám nézett és felvette.
- Pete? Nem... Igen, tudom. Ha... Jó, rendben. Visszhall -lerakta a telefont. Fapofával nézett rám. Megköszörülte a torkát, mielőtt beszélni kezdett volna hozzám. -Igazad volt. A főnököm volt az.
- Menj.
- Mi lesz veled?
- Ha jól tudom, eddig még senki nem halt bele ilyen dolgokba -mosolyodtam el halványan.
Felálltam a helyemről, még egy kis ideig egymás előtt álltunk, mint a gyökerek, aztán öleltük csak meg egymást.
Gondolkoztam, hogy most hova menjek. Haza, ahol egész nap egyedül vagyok, egymagamban, viszont este hétkor garantáltan átjön Joe... vagy Dave. Viszont Ő észre venné rajtam, hogy nem vagyok okés (Joe is észre veszi, de ha ő tudja, nem zavar). Megkérdezné, hogy mi bajom... itt két pont lehetséges. 1. Elmondanám neki az igazat, ami fájna neki, hogy egy fiú miatt siránkozom. 2. Hazudok neki, ami még jobban nyomná a lelkem, de azzal a pozitív tudattal élnék (már amennyire pozitív lehet), hogy amiről nem tud, az nem fáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése